Attyapuszta lelkigyakorlatos ház,
noviciátusi ház
Attyapuszta: a hely, ahol az emberi lélek a megtérés termékeny és felszabadító tapasztalatának örök misztériumával találkozik.
Attyapusztán a természet, a maga szüntelen változatosságával, nap mint nap megható látványt képes nyújtani a szemlélődő lélek számára. Ámulunk szépségén, kimeríthetetlen mélységén, és mintha tudna is e különös képességéről, lopva a szívek bizalmába férkőzik, majd észrevétlen találkozót szervez magával az Örökkévalóval.
E titkos találkozók a teremtő Istennel a megtérők földjévé emelték Attyapusztát. Mondani szoktuk: itt az ég és a föld összeér. De nem csak a távoli horizonton találkozik ég és föld ezen a helyen, hanem abban a szent vágyakozással telített lelki hajlékban is amelyet Teremtője olyannyira igyekszik betölteni üdvös ajándékaival, életet adó jelenlétével.
Hajdan e lápos föld virágzó uradalmi majorságnak adott otthont. A XV. században az Attya család birtoka ez a föld, ők virágoztatták fel olyannyira, hogy a helyet lakók és ismerők „Attya -kertként” emlegették. Később az Attya család utódok híján kihalt és ezzel a hely gondozása, ápolása is abbamaradt. A török hódoltság idején még valamennyire lakott a terület, majd a XVI. század közepétől teljesen elnéptelenedik. Az elnéptelenedés hatással van az egész vidékre, amelyen természet magára maradva, és megművelt szépségéhez illő „kert” jelzőjét is elveszítve, a „puszta” szegényes képét kényszerül újra magára ölteni.
A XIX. század derekán bencés tulajdonba kerül a birtok, ők ajándékozzák egy részét a kármelitáknak, hogy remeteséget hozzanak létre e területen.
Berkes Bernát kármelita vezetésével, magyar kármeliták telepednek a vidékre, ahol 1945 és 1950 között fölépítik remeteségüket. A munkálatokban a környező falvak lakói is aktívan részt vesznek. 1950-ben készül el az épületek nagy része. Bár a hivatalos közigazgatási megnevezésben továbbra is marad a „puszta” jelző, amely a megmunkálatlan, érintetlen természet egyszerűségére utal, az Attyapusztán újan felépült szerény épületek oltalmában új „kert” épült: az Isten közelségét kereső lelkek immár virágzó „Kármel Kertje” bontogatja az istenszeretet illatos virágait.
Attyapuszta azonban nem kizárólag a kármeliták lakhelye, hanem a Boldogságos Szűzé is, akivel állandó lelki közösséget vállaltak. Közismert a kármel máriás jellege. Elődeinkről tudjuk, hogy amikor a Kármel hegyén élő remeték közösséggé szerveződtek, kápolnát emeltek közös imádságuk helyéül amelyet a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlottak.
Az elődök ebbéli hűségéhez híven, az Attyára telepedő kármelita testvérek első teendőik között volt kápolnát emelni Isten dicsőségére, és azt a Kármelhegyi Boldogságos Szűz tiszteletére szentelni. A kápolna szentélyében elhelyezett Istenszülő képe jelzi, hogy az itt megtelepedő kármeliták őrzik évezredes hűségüket a Szent Szűzhöz.
A kápolna szentélyében elhelyezett kegykép története a középkorra nyúlik vissza. Az eredeti festmény olasz festő munkája, a XVII. században került elő Olaszországban. Ez a kép ma a bécsi kármelben látható. Erről készült másolatot ajándékoztak a bécsi kármel szerzetesei a magyar kármelnek és helyeztek el az újan felépült attyapusztai Kármelhegyi Boldogasszony kápolnában.
1950-ben a magyar politika, váratlan döntéssel, beszünteti a szerzetesrendek működését, így a kármelitákét is, ezzel a szerzetesek számára a szétszóratás időszaka kezdődik. Az államosítás Attyapusztát is érinti, elveszik az éppen felépített épületeket, a remetelakokat. Mielőtt azonban a szétszóratás ténylegesen bekövetkezhetne, 1950 szeptember 11-én, az elkészült végleges kápolnát még sietve felszentelik, ezért annak ellenére, hogy a közösséget feloszlatják, egy szerzetes hivatalosan mégis itt maradhat Attyapusztán, a felszentelt kápolna gondozására. Így az államosításból kimaradt félreeső kápolna a maga kis helységeivel megmarad a kármelnek egyetlen hivatalos lakójával Berkes Bernát kármelitával. Őt bízzák meg a szomszédos Tapolcafő plébánosi teendőivel is.
Bernát atya azonban, nem az egyetlen kármelita aki Attyán marad. Nem hivatalosan, más kármeliták is csendben meghúzzák itt magukat: a szintén szomszédos Ganna község plébánosává előlépett Bölcskei Bertold kármelita is marad, valamint Dr. Szeghy Ernő atyánk még rövid két évig marad a ház lakója, egyészen 1952 tavaszán bekövetkező haláláig. És természetesen marad a Boldogságos Szűz is aki örökös Úrnője e kis „lelki keretnek”.
A magyar kármelita rendtartomány életében 1989 az új remény kezdete, vagyis az újrakezdésé. Az államhatalom megszűnteti a szétszóratás törvénytelen állapotát, rehabilitálják a rendeket. Annyi évtizedes szenvedés és megpróbáltatás után a kármelita rend is visszaáll. Attyapusztára is visszatérnek a kármeliták, újra birtokba veszik a földet, amelyen a Szent Szűz oltalma alatt már egyszer lelki kert építésébe kezdtek. Mária hűséges fogadott testvéreihez, várja visszatérő szeretteit erre a megszentelt földre, amelyet gondosan megőrzött a számukra.
A rend visszaállásával egyidejűleg újonc kármeliták érkeznek Attyapusztára, itt gyülekeznek az első noviciátusra. Tizenegyen vannak. Ezen a helyen kezdik soha véget nem érő lelki útjukat, amelynek Isten szokatlan közelsége, barátsága lesz a jutalma.
Attyapuszta története ezzel nem ér véget. Az itt gyökeret vert lelki tanítás a jövőben is hirdetni fogja minden nemzedék számára azt a gazdag lelki örökséget, amelyre a Kármel küldetést kapott az egyházban. Ennek a tanításnak emblematikus jele és pártfogója a Boldogságos Szűz, akinek a kegyképe ma is a kápolna szentélyében látható.
Máriának különösen is gondja van azokra, akik a Remény Anyjának tekintik őt. Anyai szeretettel fordul a megfáradtakhoz, csalódottakhoz, elesettekhez, mindazokhoz, akik a remény halványuló fényét képtelenek világosan felidézni. Felkarolja őket, közbenjár értük, vigasztalja őket, különösen is itt ezen a helyen, amelyet a Kármel Kertjének, Attyapusztának hívnak.