Karizmánk

A Kármel karizmája a Szent Illés próféta alakjában kapott ideál felől értelmezve

„TARTSÁK MINDIG SZEMÜK ELŐTT AZT A TÖRZSET, AMELYBŐL SZÁRMAZUNK: AZOKAT A SZENT PRÓFÉTÁKAT!”
(Avilai Szent Teréz: Az alapítások könyve, 29,33)

A Kármel karizmájának ideáljai után kutatva a Testvérek Rendelkezéseinek elején olvashatunk hivatásunk máriás és biblikus gyökereiről. Rendünk máriás jellegéről, annak hagyományáról és megéléséről már elmélkedtünk. Helyezzük most figyelmünk középpontjába hivatásunknak egy másik – a Szentírásból fakadó – ősi ideálját, amelyre Szent Illés próféta alakjában leltek rá a Kármel-hegyén megtelepedő remete elődeink. Vajon mi mondanivalója lehetett egy ószövetségi prófétának a kármelita szerzetesek számára? Az egymást követő korok eltérő körülményei, kihívásai mélyítették-e a Kármelben eme ősi ideál iránti érzékenységet? A Terézi Kármel XVI. századi létrejöttében pusztán a Rend lelkiségéhez való hűség követelményét hozta magával a Szent Illésre és a Kármel-hegy szent atyáira való emlékezés, vagy a megújulásra, a Lélek felé való nyitottságra, s következésképpen új lehetőségek vállalására is késztethette a Rendet? És vajon a harmadik évezred eleji Kármel számára – akik között a klauzúrás nővéreinken kívül mindenki a világgal többé-kevésbé kapcsolatban él mindennapi tevékenysége által, főként a Világban Élő Kármel tagjai – lehet-e és milyen módon lehet aktuális üzenete ennek az üdvtörténetben jelentős szerepet betöltő prófétának, aki Rendünk kezdeteire is oly nagy hatást gyakorolt?
Ebben a tanulmányban ezekre a kérdésekre keressük a választ – természetesen nem a teljesség igényével -, lelki identitásunknak elmélyítését és a Szentlélek iránti nyitottságunk növekedését egyaránt remélve.

A Testvérek Rendelkezései a következő szavakkal méltatják Illés prófétának hivatásunkra gyakorolt hatását: A nagy bibliai személyiségek közül különleges módon úgy tiszteljük Illés prófétát – aki az élő Istent szemléli és buzgóságtól ég az Ő dicsőségéért -, mint a Kármel inspirálóját; az ő prófétai karizmájára pedig úgy tekintünk, mint hivatásunk tipikus kifejeződésére Isten Igéjének hallgatásában és közvetítésében (n. 2.).

Az idézett tömör mondatokból egyértelműen kitűnik, hogy kármelita önazonosságunknak alapvetően fontos gyökereit vizsgáljuk, amikor a próféták atyjának a Kármel karizmájára gyakorolt hatását kutatjuk. Joggal tehetjük tehát fel a kérdést, hogy mi – a múltban és a jelenben, kolostorban és világban élők egyaránt – kaptunk-e és mit kaptunk, továbbá mit remélhetünk az ő lelkének kétszeres osztályrészéből, melyből Elizeus próféta is olyannyira kívánt részesülni (vö. 2 Kir 1,18 ), és amely rendi örökségként minden bizonnyal ott működött a Kármel nagy szentjeinek szívében? Szent Illés „lelke” – a Kármel léte tanúsítja ennek igazát – ott működik ma is azokban, akik kármelita hivatásukat a szent prófétáktól kapott lelki örökséghez való hűségben akarják megélni, vagyis akik megnyílnak az őket magának lefoglalni akaró élő Isten előtt.

Illés próféta a keresztény szerzetesség ősi ideálja, s a kármelitáknak különleges módon is inspirátora
Rendelkezéseink szövege a Szent Illéstől örökségbe kapott „lélek” – akit a XIII. század második felétől a kármeliták vezérüknek és atyjuknak neveztek – kettősségére utal, amikor a próféta életének két fő irányultságáról tanúskodik, mint aki az élő Istent szemléli és buzgóságtól ég az Ő dicsőségéért. Szent Illés prófétai „lelkére” tehát a szemlélődés és az Istenért való buzgólkodás kettőssége jellemző. Jól kifejezi ezt a kettősséget a próféta élete: szemlélődését például az Istennel megélt kimondhatatlanul mély találkozása a Hóreb hegyén, illetve egyik jelmondatként is értelmezhető felkiáltása, amely szerint szüntelenül az Ő színe előtt szolgál (vö. 17,1); az Úr által rábízott dolgokban való buzgólkodására pedig egy másik jelmondattá vált imádsága utal, melyet a Kármel is magáévá tett (vö. 19,10; 14).

Ez a kettősség azonban nem mindig volt nyilvánvaló a Szent Illés prófétát követni akarók sorában. A kereszténység első századainak remetéi és szerzetesei a próféta életéből mindenekelőtt az aszkétikus és az imádságos lelkület vonásait hangsúlyozták: vagyis elsősorban a próféta pusztában való böjtölését és szemlélődő imáját. Ilyen módon ajánlotta Illés prófétát például Remete Szent Antal, a remeték atyja, Szent Atanáz leírása szerint: mindazoknak, akik a remete életre tesznek fogadalmat, a nagy Illést kell szabályzatukként és pártfogójukként választaniuk, és cselekedeteiben, mint valami tükörben kell szemlélniük, hogy milyen is legyen életvitelük. Szent Jeromos pedig a monasztikus életre vonatkozóan írta egyik levelében: Illés az első közöttünk, Elizeus hozzánk tartozik, a próféták fiai pedig – akik vidéken és a pusztaságban laktak vagy a Jordán vizénél telepedtek le – a mi vezetőink. Cassianus szerint az anakoréták Keresztelő Szent János (…), Illés és Elizeus követői [1].

A kármelita hagyomány bővelkedik olyan szövegekben, amelyek Illés próféta alakjáról szóló elmélkedések. De a XIII és XV. század közötti időszakban ezek is többnyire úgy szemlélték a prófétát, mint a remete élet modelljét. (A kármeliták ún. „Eredeti Szabálya” nem említi kifejezetten Szent Illést, de a korábbi keresztény remeték Illésre vonatkozó önértelmezése valamint a hely választása önmagától vall az első kármeliták és a próféta alakja között kibontakozó lelki kötelékről.)

A kármeliták már Európában éltek, amikor kénytelenek voltak a számukra nyilvánvaló lelkiségükről beszélni, hogy azt a kívülállók is megértsék. Ilyenkor az első kérdés általában az alapító személyére vonatkozott. Mivel a Kármelnek nem volt alapítója a szó szoros értelmében, az 1281-es londoni káptalan legelső határozatában kénytelen volt hivatalosan megfogalmazni és rögzíteni a rendi álláspontot:

Azt mondjuk tehát az igazságról tanúskodva, hogy Illés és Elizeus prófétáktól kezdődően voltak a Kármel-hegyének buzgó lakói, mind az Ó, mind pedig az Újszövetség idejének olyan Atyái, akik a hegy magányába valóságosan beleszeretve, a mennyei valóságok szemléléséért éltek – megszakadás nélküli szent folytonosságban – dicséretre méltó életet az Illés-forrásnál, szent önmegtagadásban. Az ő leszármazottaikat gyűjtötte össze egy közösségbe Albert, jeruzsálemi pátriárka, III. Ince idejében, amikor szabályzatot írt nekik, amit Honoriusz pápa – Ince utódja – és az őket követő pápák sora hitelesített jámborul, megerősítve ezt a Rendet, ahogyan bulláik erről tanúskodnak. Mi pedig, az ő tanítványaik, ebben a hitvallásban szolgáljuk az Urat, a világ különböző részein.

Ettől kezdve kezdett kibontakozni a kármelita hagyományban az Illéstől való közvetlen leszármazás gondolata a Kármel-hegyen élő remeték megszakítás nélküli folytonosságának bizonygatása révén. Eszerint Illés és Elizeus lettek volna az első kármeliták. A hozzájuk csatlakozó prófétafiak pedig immáron a Kármelita Rend tulajdonképpeni létrejöttét szemléltették volna, akiknek a szerepét a későbbi kármeliták közvetlenül örökölnék.

A rendi történészek véleménye szerint ennek a mindenáron való történelmi folytonosságnak a bizonygatásában nagy szerepet játszhatott az a bizonytalanság, amely a Rendre köszöntött, amikor kénytelenségből elhagyva a Kármel hegyét Európába kellett áttelepednie. Ugyanis két olyan másik kolduló renddel találta szembe magát (a domonkosokkal és a ferencesekkel), akik joggal dicsekedhettek alapítóik szentségével és közismertségével. A Kármelnek azonban ezekre az egyetemesen ismert szentjeire – akiken a rendi karizma a maga viszonylagos teljességében ott ragyog majd minden időkön át, s akiknek hatása napjainkig is érezhető lesz tanítványaiknak az Egyház misztikus életében betöltött fontos szerepében – még évszázadokat kellett várnia. A kármelitáknak egyenlőre meg kellett elégedniük hivatásuk gazdag biblikus vonatkozásával, s az abba rejtett lelki kincsek egyre teljesebb kibontásával.

Szent Illés prófétai alakjának értelmezése a Kármel történetének első évszázadaiban

A kármelita hivatás Illés prófétából kiinduló önértelmezésének egyik kiemelkedő példája a De Institutione primorum monachorum nevű irat, amelyet valószínűleg Ribot Fülöp katalán kármelita szerkesztett össze a XIV. század második felében, s amely a Kármel történelmi és lelki hagyományainak összefoglalásaként a rendi lelki képzés legfőbb olvasmányaként szolgált egészen a XVII. századig. A mű legelső része egy arról szóló lelki tanulmány, hogy miként is lehet Illés próféta követését megélni. Jól szintetizálja a kármelita imádságos élet különböző aspektusait: a pusztai magány szerepét, a szükséges lemondásokat, az Isten-keresés aszkétikus és misztikus elemeit, a benne való teljes átalakulást. A kármelita – Illéshez hasonlóan – arra kapott meghívást, hogy távozzon innen, vagyis hagyja el a világ múlékony gazdagságát; napkelet felé menjen, szembenézve testi vágyaival; és rejtőzzön el a Kerit pataknál, hogy majd ihasson belőle. Ha majd elérkezel a prófétai, monasztikus és remete élet eme céljához, amikor elrejtőztél a Kerit patakban, vagyis a szeretetben, akkor majd ihatsz a patakból. (…) Akkor majd örömödet találod a Mindenhatóban, és arcodat Felé emeled. Aki testének vágyaival szembeszállt és a kereszthez kötődött, felemelheti majd lelkének arcát, hogy akadálytalanul szemlélje Istent. A megtisztulás és az Istennel való egyesülés kettős ideálját az Illés próféta életéből vett esemény szimbolikus értelmezésével írja le a mű. A kilenc fejezetből álló első könyv utolsó fejezete pedig azt elemzi, hogy miként jutott el Illés próféta a remeteélet tökéletességére a gazdagságról való lemondás, a tisztaság és a saját akaratának megtagadása által.

Ez a középkori alkotás már jól tükrözi a Rend tagjainak egyre mélyebb meggyőződését hivatásuk lényeges irányultságával kapcsolatban, amit az 1942-ben Dachauban megölt holland sarus kármelita atya – Boldog Titusz Brandsma – így értékelt évszázadokkal később egy Lelkiségi Szótár egyik cikkelyéhez írt magyarázatában: Soha még egyetlen szerzetesrendben sem akadt olyan könyv, amely – egy életszabályt és egy tagjai elé kitűzött életcélt adva – ennyire kifejezetten fogalmazta volna meg a misztikus életre való meghívást.

Csakhogy a misztikus élet nem korlátozódik le pusztán az imádság gyakorlatára, hanem az élet tevékeny oldalát is magába foglalja. Ahogyan az Illés próféta életében is látszik. – A Kármel fokozatosan jutott el ennek felismerésére. Úgy tűnik, mintha szerzetesrendként is hasonló szabályt követett volna ez a fejlődés, mint ami az egyén lelki növekedésében tapasztalható: előbb az Istennel megélt egység fontosságát kellett elmélyítenie, hogy majd mindenben Istent keresse, illetve másoknak is Istent adhassa. Később azonban a misztikus élet szemlélődésben és tevékenységben egyaránt megmutatkozó kettős arculatáról is képes lesz majd tanúságot tenni.

A XIII. század egyik rendi generálisa – Gall Miklós – Tüzes nyíl című művében első látásra csak a helytelenül végzett apostoli tevékenységnek a veszélyeire figyelmeztette rendtársait:

Nem véletlenül az utcán történt, hogy a tanítványok megkapták a Vigasztaló Szentlelket, hanem Sion hegyének magányában; nem egy olyan lélekkel fogadták be, amely haszontalan dolgokkal van telezsúfolva, hanem amely az imádságra nyitott. Mondjátok csak meg nekem, ti, akik városról városra jártok, milyen lelket fogadtatok ti be azok lármájában? Világos – lelkiismeretetek tanúsága szerint – (…), hogy ez nem a bölcsesség, sem az értelem, sem a tanács, sem az erő, sem a tudás, sem a jámborság, vagy az Úr félelmének lelke, hanem inkább a bolondság és a gőg lelke…

Ugyanakkor a szerző – akit az előbbi szavak alapján egyáltalán nem lehetne azzal vádolni, hogy az apostolkodás népszerűsítője lett volna az imaélet kárára – elismerte, vagyis legitimizálta már az első Kármel-hegyi szerzetesek esetében is egy bizonyos apostoli tevékenységnek a létét: A lelkekért és a saját érdekükben időnként lejöttek, ritka alkalommal, hogy nemeslelkűen elhintsék a prédikációban mindazt, amit a pusztában a szemlélődés kaszáival betakarítottak [2].

A Kármel önfelfogásában tehát eltérő arányban, de már kezdettől fogva jelen volt a szemlélődés és az apostolkodás egyfajta kettősségének felismerése. Kezdetben csak futó utalásokkal tett említést a Rend hagyománya Illés próféta küldetésének külső tevékenységgel kapcsolatos megnyilvánulásaira. A protestantizmus, a vallásháborúk illetve az új földrészek felfedezése azonban minden bizonnyal pozitívan járult hozzá az apostolkodás hiteles értékeinek megértéséhez és azoknak a Kármel teologális életébe való integrálásához. A mindeközben eltelt évszázadok alatti belső feszültségek, elhajlások és harcok megérlelték a Rendet, hogy az új lehetőségek közepette sem engedjen misztikus céljából, az Istennel való egyesülés állandó kereséséből, amely sajátos megkülönböztető jele maradt és marad ma is valamennyi szerzetesrend között. Érdekes módon azonban éppen az Istennel való egyesülés igénye hozta magával – nem annyira kívülről, valami külsőleg kapott és elfogadott kötelezettség felvállalásával, hanem a szeretet belülről sürgető erejében – az apostolság eszményének tudatos felismerését és integrálását a kármelita életbe. Eme megújulás maradandó gyümölcsöket termő véghezvitelére (amely bizonyos szempontból visszatérés is volt a Szent Illés-i ideál kettős irányultságához) elsősorban nem a Kármel megreformálására törekvő rendi elöljárók bizonyultak legalkalmasabbnak, hanem azok, akiknek „csak” az volt a legfőbb vágyuk, hogy kármelita hivatásukat, mint az életszentség útját éljék meg.

Az Istenhez való hűség a múltbeli örökség őrzésével és az állandó megújulás képességével egyaránt együtt jár, mert Isten embere mindkettő által a Szentlélek művéhez ragaszkodik
A szentek olyan emberek, akiknek életcélja nem elégszik meg valami szép és nemesnek tűnő feladat véghezvitelével, mint például egy reform megvalósításával, hanem akiknek egyetlen igazi céljuk van, aminek minden mást képesek alárendelni a kegyelem megtisztító és megszentelő erejében. Ez az igazi cél pedig nem más, mint az, hogy a Szeretet Forrásaként fölismert Istenüket hozzá méltó módon, vagyis mindenhol és mindennél jobban szeressék. Mivel nem önmagukra, nem is emberi tervekre koncentrálnak, nem saját vagy mások elgondolásaiba szerelmesek, hanem Istenbe, így bizonyulnak alkalmasnak arra, hogy misztikus módon – azaz az Istentől kapott világosság és erő rendkívüli hatékonyságával – végre is hajtsák azt, amit Isten akar tenni velük és általuk.

Erre a szerepre az isteni Gondviselés a XVI. század által megérlelt körülmények között egy hivatását jó szándékkal, de gyarló módon élő beteges apácát szemelt ki, aki az általa végrehajtott alapításokat szemlélve is annyira tudatában maradt alkalmatlanságának, hogy azokban önmaga helyett mindig Isten művét látta és igyekezett láttatni másokkal is: Csodáljátok, leányaim, csodáljátok Isten kezét! Valami híres családból származom talán, s azért becsülnek meg?! Szó sincs róla! Akármilyen oldalról nézitek is a dolgot, be kell látnotok, hogy az Ő műve volt (Az alapítások könyve 27,12).

Avilai Szent Teréznek tehát egyáltalán nem volt szándékában az, hogy Rendjét – az ún. „eredeti szigor” visszaállításával – megreformálja. Vonakodva fogott bele első alapításába, ugyanis – ahogyan írta – haboztam, mert nagyon jól éreztem magamat a kolostoromban (Önéletrajz 32,10). Amikor majdnem két évtizedes apácaságának tétovázásai és visszaesései után végre maradandóan megnyílt Isten szeretetének felismerésére és az Ő akaratának megtételére, semmi mást nem óhajtott, mint egyszerűen válaszolni akart az evangélium radikális követelményeire a megtérés logikus következményeként: saját hivatásában megmaradva, Rendjének – az ún. „Eredeti Szabályban” és az illési hagyományában megtalálható – lelki örökségét a tőle telhető legnagyobb tökéletességgel felvállalva: Sokat törtem a fejemet azon, hogy mit tehetnék az Úristenért, s arra a megállapodásra jutottam, hogy mindenekelőtt szerzetesei hivatásomnak kell megfelelnem, s meg kell tartanom szabályunkat a tőlem telhető legtökéletesebb módon (Önéletrajz 32,9). Rendje „Eredeti Szabálya” segítségével azonban nem egyszerűen a betű követésére törekedett, hanem – a szentek zsenialitásával – a betűt sugalmazó Lelket kereste és találta meg[3]. A Kármel ősi inspirálójával pedig nem holmi Szent Illésről szóló tudományos szentírás-magyarázatokat olvasgatva és azokon spekulálva jutott kapcsolatba, hanem a próféta Istennek való önátadását megélve, amellyel mindig és mindenben Isten akaratát kívánta keresni, még első kolostora alapításával is: Mert bár óhajtottam ennek a zárdának létrejöttét, hogy így jobban elvonulhassak mindentől, tökéletesebben megfelelhessek hivatásomnak és teljesebben el legyek zárkózva: mindezt Isten akaratán való teljes megnyugvással kívántam megvalósítani, s ha beláttam volna, hogy jobban szolgálom az Urat, ha abbahagyom az egészet, azonnal megtettem volna, teljes nyugalommal és lelki békével (Önéletrajz 36,5).

Szent Terézia minden bizonnyal ismerte és magáénak vallotta Rendjének Szent Illésre vonatkozó hagyományát (hisz írásaiban a mi atyánknak szólítja őt), amely – amint láthattuk – a nagy próféta hivatásának kontemplatív-misztikus jellegét hangsúlyozta ki. Erre utalhatnak a szentanya következő szavai is: …Mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien az imádságra és a szemlélődésre vagyunk hivatva – mert hiszen ezt mutatja Rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel-hegyének a szent Atyáitól származunk, akik magányukban a világ iránti teljes megvetésben kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt… (A belső várkastély V,1,2).

A Szent Illésről örökségbe kapott rendi hagyomány azonban nem béklyózta meg a szentanya lelkületét. Amikor Rendjének dicső Atyáiról tett említést, mindezzel nem egy általa elképzelt vagy mások által lefestett idillikus múlt restaurálására vágyott, hanem a kármelita hivatásra vonatkozó isteni világosságot kereste, és az „első szerelem” Istennek adottságát vélte feltalálni. Ugyanakkor azonban arról is meg volt győződve, hogy az ő Istene is élő Isten, aki nem csak titkai szemlélésébe, hanem cselekvésébe is bele akar vonni személyében egy – a közfelfogás által nem sokra becsült – gyenge nőt. Ezért, amikor nővéreit arra kérte, hogy soha ne felejtsék hivatásuknak a szent próféták példáján keresztül kapott ősi ideálját, arra is figyelmeztette őket, hogy az igazi hűség nem a szent elődök kegyelmei vagy életformája utáni nosztalgikus vágyakozásban mutatkozik meg, hanem abban a lelkületben, amely a jelenben kapott kegyelmekben és körülményekben is ugyanolyan nyitott szívvel keresi Istent, mint ahogyan azt ők tették a maguk idejében:

Hallottam már egynéhányszor, amikor a szerzetesrendek keletkezéséről volt szó, hogy mivel azok a mi szent elődeink alapul szolgáltak a jövő számára, az Úristen nagyobb kegyelmekben részesítette őket. Megengedem, hogy így van, de bármely kor szerzeteseinek mindig azt kell szem előtt tartaniok, hogy ők meg alapjai azoknak, akik utánuk fognak jönni. (…) Mi hasznom van nekem abból, hogy a régi szentek olyan nagyok voltak, ha én olyan haszontalan vagyok, s rossz viselkedésem által megrongálom az épületet?! (…) Igazán nevetséges dolog azzal mentegetnem magamat, hogy nem tartozom az elsők közé, ahelyett hogy belátnám: mekkora a különbség az én életem és erényeim, s azokéi között, akiket az Úristen akkora kegyelmekben részesített. (…) A jelenben élők, akik szemtanúi voltak az eseményeknek, gondolják meg, hogy mekkora kegyelmekkel árasztott el minket (az Úr). (…) Nekünk most van a kezdetünk, s ők (akik a jövőben következnek utánunk) igyekezzenek mindig újra kezdve haladni a jóról a még jobb felé (Az alapítások könyve 4,6 illetve 29,32).

A próféta életét legalapvetőbben nem az elvonultság vagy bizonyos tevékenység igénye határozza meg, hanem maga az élő Isten
Avilai Szent Teréz – a múltból kapott lelki örökséghez való hűség és az állandó megújulás kettős követelményének megfelelve – nem állt meg annál a szemléletmódnál, mely Szent Illés misztikus hivatását leginkább csak annak szemlélődő oldaláról szemlélte. A Kármel vezére és atyja ugyanis nem csak a szemlélődésnek szentelte életét a puszta magányába elvonulva, hanem a nagy nyilvánosság elé állva is kész volt Istenért és a benne való hit megőrzéséért minden veszélyt és fáradságot vállalni . A szentanya nem annyira ezen spekulálva-elmélkedve, mint inkább „belülről”, a saját tapasztalatából, az Istenben teljesen átalakult lélek belső igényeivel szembesülve értette meg a Szent Illéstől kapott lelki örökség eme oldalát, amit nem hallgatott el az általa alapított szemlélődő kolostorok lakói elől sem. – Amikor például A belső várkastélyban a hetedik lakásról, az Istennel a földön megélhető legmélyebb egyesülésről írt, azt a fontos megjegyzést tette, hogy a szemlélődő életnek nem lelki gyönyörűségek ízlelgetése a célja, hanem a lelki házasság arra szolgál, hogy cselekedetek s mindig újabb cselekedetek szülessenek belőle (VII, 4, 6). Másutt pedig úgy jellemezte az Istennel megélt kapcsolat legmagasabb fokára eljutott lelkeket, hogy az ilyenek nagy lelki nyugalmat érezhetnek bensejükben, ám annál kevesebb nyugalom jut ki nekik a külső dolgokban, de annál kevésbé vágyódnak is utána ( VII, 4, 10). Az Istennel egyesült lélek ezért még csak nem is méltányolja a test fáradalmait, hanem mindig keveselli. Ebből a lelki tapasztalatból válik érthetővé az egyes szenteknek mind a nagy önsanyargatása, mind pedig a lelkekért való buzgóságból végzett fáradhatatlan apostoli tevékenysége: Ezért éhezte annyira Isten dicsőségét a mi atyánk, Illés próféta; ezért munkálkodtak Szent Domonkos és Szent Ferenc oly buzgón a lelkek megtérésén; ezért voltak rajta, hogy minél többen dicsérhessék Istent. Teljesen megfeledkeztek önmagukról, elképzelhetjük, hogy mi mindent szenvedtek el (VII, 4, 11).

A Szent Illés-i prófétai hivatás kettős irányultságára találhatunk utalást abban is, amikor a szentanya az evangéliumi Márta és Mária szerepének egymást kiegészítő voltát hangsúlyozta: Higgyétek el nekem, hogy Máriának és Mártának mindig együtt kell lenniük, mert csak így fogadhatják és láthatják állandó vendégül az Urat (VII, 4, 12).

A szentanya tehát – anélkül, hogy tudatosan törekedett volna a prófétában kapott ideál megélésére – egyszerűen megtérésének saját útját járva látta be és élte meg azt az igazságot, hogy a Szent Illéstől örökségbe kapott prófétai lelkület legfőbb ismérve nem az, hogy valaki mennyi időt tölt szemlélődésben vagy valamilyen tevékenységben, hanem hogy mennyire adja át magát Istennek. Ezért Szent Terézia tanítása is ez utóbbi megélésére irányul: Mindazok a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtőnek (A tökéletesség útja 32,9). A prófétai lelkület megélése teljes odaadást kíván: ez a legfőbb feltétele annak, hogy a tanítvány osztályrészt kapjon Illés lelkéből. Avilai Szent Teréz a szentek zsenialitásával érzett rá a Kármel ősi ideáljának lényegére, amely a rendi misztikus örökség – az Istennel való egyesülés – megvalósulásának legalapvetőbb feltétele: Mekkora erő rejlik ebben az ajándékban. Ha illő elszántsággal valósítjuk meg, akkor szükségképpen levonja hozzánk a Mindenhatót; arra bírja, hogy eggyé legyen a mi gyarlóságunkkal; bennünket Önmagához hasonlóvá tegyen, és egyesítse a Teremtőt a teremtményével (A tökéletesség útja 32,11).

A szentanya életéből és tanításából felismerhetővé lett az az igazság, hogy az Istennel való egyesülés nem feltétlenül a teljes elvonultsághoz kötődik, hanem sokkal inkább az Istennel megélt szeretetkapcsolathoz, amely bizonyos feltételek mellett bárhol megélhető. Ahogyan Szent Terézia megjegyezte: Aki igazán szeret, az mindenütt szeret. S mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán csak a félreeső zugokban volna lehetséges a benső ima (Az alapítások könyve 5,16).

A próféta legalapvetőbb vonása ugyanis nem az, hogy „hol él” vagy „mit csinál”, hanem hogy: „kiért él”. Ez azt jelenti, hogy vagy az Istennel kapcsolatban, a Tőle való egyre nagyobb függőségben él, vagy nem próféta. Következésképpen a legnagyobb harcot nem holmi külső körülmények vagy emberek ellenében folytatja, hanem a saját maga önzése ellen. Jól kifejeződik eme lelkület a szentanyának például azon szavaiban, amikor arról ír Önéletrajzában, hogy – még a Megtestesülés kolostorában élve – az Úr egy látomással bíztatta legelső kolostorának megalapítására: Ez a látomás akkora hatást tett rám, s az Úr szavai úgy megrendítettek, hogy egy pillanatig sem tudtam kételkedni a jelenés valódiságában. A dolog rendkívül nehezemre esett, mert részben már akkor előreláttam, hogy mennyi gondot és megpróbáltatást fog reám hozni. Hozzá én olyan boldogan megvoltam a magam zárdájában! (32,12) – E sorokból jól érthető, hogy mindaz, amit Szent Terézia alapításaival tett a Kármelben, az számára nem egy szépnek és jónak tűnő ötlet végrehajtása volt, még csak nem is egy időszerű reformkísérlet vagy „rendcsinálás”, hanem mindenekelőtt egy állandó, egyre teljesebb megtérés megélése a vele járó elszakadásokkal, az önmagának való meghalással együtt, ami a prófétai lelkület elengedhetetlen feltétele.

A próféta számára ugyanis a saját önzése lehet a legnagyobb akadály abban, hogy lelke megtalálhassa békéjét abban az egyetlen dologban, amiben békét találhat: hogy életében Isten elgondolásai szerint mennek a dolgok. Ezért bíztatja a szentanya nővéreit arra, hogy – a szent próféták példáját követve – szálljanak szembe önmagukkal: Kármel nővérei,/ menjünk a menny felé!/ Illés atyánkat követve/ járjunk önmagunkkal szembeszállva/ az ő erejével és buzgóságával,/ Kármel nővérei!/ Lemondva vágyainkról,/ szerezzük meg Elizeus/ kétszeres lelkét/ Kármel nővérei![4]

Szent Terézia óta tehát a Kármel már nem csak megengedetten, hanem a karizmájához való hűséggel tudta felvállalni a szemlélődés mellett az apostoli vagy egyéb külső tevékenységet. Mindezt nem valami engedményként, lazulásként tehette meg, hanem éppen azért, hogy hű legyen ősi bibliai ideáljához, melyet Illés próféta alakjában kapott megszületésének idején. Azért vált képessé a próféta buzgóságának felvállalására, mert Szent Terézia élete és tanítása egyértelműen megmutatta, hogy az Istennel egyesült élet legfőbb feltétele nem az, hogy valaki sok vagy kevés időt tud-e kifejezetten az imádság csöndjének kedvező feltételek mellet eltölteni: Higgyék el nekem, hogy a lelki haladás nem attól függ, hogy milyen hosszú időt töltünk imában (Az alapítások könyve 5,17). A Kármel ősi misztikus célja ugyanis a prófétai hivatáshoz szükséges önátadás és az Isten akaratának való megfelelés által teljesül be. – Szent Terézia így magyarázza a Rendünk ősi prófétai ideáljából származó lelki örökség megélését egyik művében: Ami a teljes tökéletességet illeti, magától értetődik, hogy az nem merül ki örömökben, sem pedig nagy elragadtatásokban, látomásokban és prófétai ihletben, hanem az a lényege, hogy a mi akaratunk teljesen megegyezzék Istenével, s hogy abban a pillanatban, amidőn valamire vonatkozólag fölismerjük az Ő akaratát, azt mi is azonnal éspedig teljes szívünkből a magunkévá tegyük (Az alapítások könyve 5,10).

Óriási jelentősége lehet ennek a felismerésnek azok számára, akik hivatásuknál fogva a világban élve nem élhetnek elvonultságban. Mindez persze nem jelenti a csend és az imádságnak szentelt idő szerepének lebecsülését, hanem ellenkezőleg: az önátadás, valamint az Isten akaratának keresése és megtétele még inkább megköveteli az Istennel megélt bensőséges kapcsolat szükségességét.

Keresztes Szent János: „a hiteles kármelita élő képe” (Rendelkezések 12)
A Kármel Szent Teréz-i megújulásával kapcsolatban említést kell még tennünk arról a másik nagy misztikusról is, akit a Szent Teréziával való találkozás térített el attól a tervétől, hogy – a kármelita hivatásával kapott misztikus vágyainak megfelelni akarván – elhagyja a Kármelt a karthauziak magányáért.

János atya műveiben többször is tett említést Szent Illésről. Szerzetesi kiképzése idején, amikor még a sarusok Medina del Campo-i novíciátusában nevelkedett, szíven találva érezhette magát a De Institutione primorum monachorum értelmezését megismerve a Kármel Szent Illéstől örökségbe kapott misztikus ideáljáról. A prófétához és a tőle kapott lelki örökséghez való kötődése kifejeződik abban is, hogy műveiben az Illés nevet a rendi hagyományban használatos atyánk jelzővel együtt használta. Mély vágya, amellyel a karthauziakhoz kívánt átlépni, hogy az Istent az egyoldalú intellektuális ismereten túl a misztikus teológia – a szemlélődés – által is megismerhesse, minden bizonnyal a próféta életében szemlélt misztikus élményekből is táplálkozott. Nem lehet véletlen, hogy a műveiben fellelhető hat utalásból, melyekben Szent Illést kifejezetten említi, öt a próféta Hóreb-hegyi Isten-tapasztalatára vonatkozik.

Mindebből úgy tűnik, hogy a próféta személyében Keresztes Szent János – mint az őt megelőző évszázadok Illésre vonatkozó kármelita hagyománya is – azt az ideált látta meg, akinek példája a szemlélődés által az Istennel való egyesülésre vezető út vállalására biztatja a kármelitát. Azonban misztikus vágyai ellenére soha nem vetette meg a hivatásával együtt járó tevékenységet vagy apostolkodást. Négy kolostor építését illetve újjáépítését is levezette; mintegy 26 000 kilométernyi utat járt be, hogy rendi elöljáróként vagy lelki atyaként a rá szoruló közösségeket-egyéneket végiglátogassa, segítse; a Rendben betöltött feladatait tekintve volt novícius és klerikus magiszter, házfőnök, provinciális és – amikor a Terézi Kármel önálló Renddé válik – a Legfőbb Elöljáró tanácsosa is. Sok-sok tevékenysége közepette azonban a legfőbbnek mindig az Istennel való kapcsolat megélését tartotta. Életében sokszor került át egyik kolostorból a másikba, és gyakran változtatták meg hivatalát is. Mégis mindig, minden körülmény közepette megmaradt Isten emberének, aki Őt keresi és szereti mindenekfölött, s akinek minden tevékenysége, műve is Belőle forrásozik. Bár fontos tisztségeket töltött be Rendjében, de nem annyira intézkedéseivel, szervező képességével, mint inkább belső kisugárzásával gyakorolt mély hatást a vele kapcsolatban élőkre. A Kármel Szent Illéstől örökölt prófétai öröksége szemlélődésben és aktivitásban egyaránt megnyilvánuló ragyogó példaképet kapott benne. Rendelkezéseink szerint Keresztes Szent János a hiteles kármelita élő képe (12).

Mint hiteles misztikus, jól tudta, hogy a misztika nem az ember külső tevékenységének akadályául szolgál, hanem annak hatékonyságát hivatott még inkább megnövelni. Nem az ember külső tevékenysége akadályozza ugyanis Isten bennünk való működését, hanem a bennünk való önzés, az Isten akaratával való szembeszegülés vagy az iránta való közöny. A misztikus célja ezért nem az, hogy az imájában érzékelhető lelki élmények zavartalanságát biztosítsa, hanem hogy mind imádságában, mind pedig tevékenységében megnyíljon annak az Istennek a bennünk való működése előtt, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit kérünk vagy megértünk (Ef 3,20). Ennek legcsodálatosabb ideálja nem a próféta, hanem a Szűzanya, aki annak idején a hivatását kereső Jánost is a Kármelbe vonzotta, s akiről az időközben lelki mesterré vált kármelita azt írta A Kármelhegy útja című művében, hogy a Szent Szűz minden cselekvését a Szentlélek irányította (A Kármelhegy útja III, 2,10).

Az Istennek átadott ember imádsága és a tevékenysége között tehát nem annyira ellentét, mint inkább egymást feltételező és kiegészítő kapcsolat található. Erre utal Keresztes Szent János például akkor, amikor az Istent kereső lélekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy isteni Kedvese megtalálásához gyakorolnia kell magát az erényekben, úgy a cselekvő, mint a szemlélődő élet gyakorlataiban (SZÉ 3,1).

A próféta hivatásában megfigyelhető eme kettős irányultság tudata János atyánknak – a Vértanúkról nevezett Elizeus atya által feljegyzett – szavaiban tükröződik a legjobban, ahol a szent ezt állítja: A mi rendi Szabályunk vegyes és összetett életet ír nekünk elő, amennyiben felöleli mindkettőt, mind a tevékeny, mind a szemlélődő életet. Ezt választotta az Úr is a maga számára, mivel ez a legtökéletesebb, s azok a szerzetesrendek, amelyek ezt az életmódot választják és gyakorolják, ebből a szempontból tekintve a legtökéletesebbek (Kilencedik gondolat). Idézi még Aeropagita Dénes elvét is, mely szerint „Minden isteninél istenibb együttműködni Istennel a lelkek üdvén”, amit így kommentál: mindenegyes lénynek a maga körében és a saját fokozatán az a legmagasabb tökéletessége, ha Istent követve emelkedik és növekszik a saját tehetségének megfelelve; ami pedig még magasztosabb és istenibb, ha Őneki munkatársává szegődik a lelkek megtérítésében és megmentésében (Tizedik gondolat).

Láthatjuk tehát, hogy Avilai Szent Teréz óta a Kármel karizmája – örökségbe kapott misztikus hivatását nem elveszítve, hanem még inkább tökéletesítve – immár belső szükségszerűséggel is felvállalhatta saját tagjai és a lelkek megszentelésére irányuló, a prófétai hivatáshoz hozzátartozó kettős irányultságot. E kettőséggel együtt járó feszültség vállalásához az évtizedek, évszázadok alatt fokozatosan nőtt fel. Nem történik ez másképp az egyén életében sem, akinek e kettősség felvállalásához személyes módon kell felnőnie: benne nem a szabadosság vagy a könnyítés lehetőségét keresve, hanem a vele járó megtisztulás és a szeretetben való növekedés erőfeszítését is felvállalva.

A próféta hivatásával együtt járó kettősség vállalása kellő lelki érettséget feltételez: Jézusról nevezett Tamás atya esete
A Szent Terézia által megújított Kármelnek és a próféta lelkületének kettős irányultsága szempontjából különösen is tanulságos lehet még számunkra a Jézusról nevezett Tamás atya (1564-1627) személye és életműve, aki néhány évvel a szentanya halála után, az ő Önéletrajza révén ismerte meg a Kármelt, és 1587-ben tett benne fogadalmat.

Gondolkodásmódja fejlődésére jellemző, hogy kezdetben annyira elszánt védelmezője volt a kármeliták remete-életének, hogy még a szemlélődéssel megosztott tevékeny élet lehetőségét is elvetette. Egyik – 1559-ben írott a Regula Kommentárja című – művében ezt írja: Azt kell állítanunk, hogy Rendünk elsődleges, közvetlen főcélja a szemlélődésben való elmerülés… Az erre vonatkozó első és egyáltalán nem lényegtelen érv pedig az, hogy a mi vezérünk és alapítónk, Szent Illés, életének majdnem a teljességét imádságban töltötte. (…) Ennek kell tehát lennie a mi legfőbb célunknak is. (…) A remeték életének ugyanis az a jellegzetes célja, hogy a szemlélődésnek adják át magukat… Szükséges, hogy a mi Regulánknak legyen egy sajátos célja és irányultsága. Ez a cél pedig nem tevékeny életre, vagyis a felebaráttal való foglalkozásra irányul, de még csak nem is olyan életmódra, amelyben a szemlélődést megosztja a tevékenység.

Eme szigorúan egyoldalú felfogásból kiindulva Jézusról nevezett Tamás atya egy új intézményt alapított a Kármelita Renden belül: remete-kolostorokat, ahol a kármeliták kizárólagosan szemlélődő életet éltek és élnek akár életük végéig ott maradva, akár pedig időlegesen ott élve.

Később azonban, amikor már az általa alapított egyik remeteségben élt, a szentanya műveiben való elmélyülése valamint az Itáliában tevékenykedő rendi testvérei biztatása hatására, imádság közben egy belső megvilágosodás lett rajta úrrá, amely kitágította a kármelita szerzetesi ideálról való elképzeléseit – annak az Avilai Szent Teréztől örökölt igazi mértékére. Amikor pedig maga V. Pál pápa is missziós tervekbe szerette volna bevonni őt, belső kegyelmi indításra igent mondott a meghívásra, s itáliai új tapasztalata véglegesen romba döntötte a remete-élet abszolút elsőbbségébe vetett hitét. Ez korábban számára a megszentelődésnek egyedüli, szigorúan korlátozott lehetőségét jelentette, s helyette most a tökéletességnek olyan útját fedezte fel a szentanya belső lelkületére rásejtve, amely az Istent mindenhol – vagyis az egyre teljesebb önátadásban, a szemlélődés és az apostoli tevékenység megélésének egységében – keresi és tudja megtalálni. Rómába érkezve eme buzgóságában olyannyira vitte, hogy egy missziós célzatú kongregációt próbált alapítani, s végül – ennek sikertelensége után – egy missziós szemináriumot hozott létre. Egy művet is írt, hogy rendi testvérei apostoli buzgóságát növelje: Stimulus Missionum címmel. Publikált még egy jelentős missziológiai művet, amelyben alapjait vetette meg az egyetemes Egyház missziós küldetését irányító A hit terjedéséért felelős mindmáig működő vatikáni kongregációnak. De hogy még jobban megértsük a gondolkodásában végbement változást, beleolvashatunk az 1617-ben ismét kiadott a Regula Kommentárja című művébe (az első javított változata), melyben a Stimulus Missionum korábbi írásából idézve ezt írta: A lelkekért való buzgóság különleges módon ajánlott Intézményünk alapítója és elődeink által. Az általuk ránk hagyományozott élet az isteni dolgok szemlélésével és a felebarát üdvösségével való törődést foglalja magába. Így tett Illés és Elizeus is, akik nem írásaik, hanem cselekedeteik által ezt hagyták ránk, és ezt tanították. A Szentírás egyetlen olvasója sem tagadhatja, hogy önmagukat a szemlélődésnek szentelve arra kaptak meghívást, hogy elhagyják azokat a helyeket, ahol az imádságba merültek, hogy királyokat kenjenek fel, népeket tanítsanak, csodákat tegyenek és a gonoszok szemére vessék bűneiket (Dubium V, § 4). – Megjegyzendő, hogy Jézusról nevezett Tamás atya mindezzel nem egyik végletből a másikba esett, hanem egyszerűen a Szent Illéstől örökölt és a Szent Teréziától megélt és tanított kármelita ideál kettősségének egységét értette meg és élte meg. Ezt igazolja az a tény is, hogy az 1611 és 1623 közötti flandriai alapításainak rendkívüli tevékenységgel járó időszaka alatt sem feledkezett meg egy kifejezetten szemlélődő-remete kolostor létrehozásának fontosságáról, amelyet 1619-ben Namur közelében hozott létre.

A Kármel Szent Illésben kapott prófétai ideáljának mai jelentése és időszerűsége a Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène atya gondolkodásában és művében
A Kármel egyik XX. századi nagy lelki mestere – a francia Marie-Eugène atya (1894-1967) – fontos és nagyon aktuális gyakorlati alapelveket vont le Jézusról nevezett Tamás atya életéből mindazok részére, akik napjainkban a Kármel lelkiségét nem a klauzúrás kármelita nővérek kontemplatív életformájában, hanem a szemlélődés és a tevékenység egységére törekedve próbálják megélni. Érdemes ezeket az igazságokat megfontolnia mindazoknak, akik hivatásukat vagy életkörülményeiket tekintve nem szentelhetik magukat kizárólagos módon a kontemplációnak, de ugyanakkor – a Kármel lelki örökségével azonosulva – mély misztikus életre éreznek magukban vágyat:

Jézusról nevezett Tamás atya alakja igen nagy értékű példaként és tanításként szolgál nekünk. (…) Az általa megélt tanításból fakadó tanulságokat a következő módon foglalhatjuk össze:

1. A magány – az általa biztosított csenddel együtt – szükségesnek tűnik a természetfölötti szemlélődés kifejlődéséhez. Minden szemlélődő életnek részét kell tehát képeznie.

2. De elégséges, hogy e magány csak időleges legyen; jóllehet, annál mélyebbnek kell lennie, minél inkább átmeneti jellegű, s annál inkább védeni kell, minél inkább fenyegeti a világ zaja.

3. Apostoli tevékenység és szemlélődés – melyet a mindennapi imádság véd és táplál – ilyen módon harmonikus egységbe kerülhetnek egymással, melyben egymást kölcsönösen megtisztítják, gazdagítják és megtermékenyítik.

4. A szemlélődésnek és a tevékenységnek ez az egysége jellemzi a prófétát, és ez tesz tökéletes apostollá.

Ez Jézusról nevezett Tamás atya tanítása, melynek mérhetetlen jelentősége és értéke van korunk számára.

A Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène atya ezen alapelvekből kiindulva, a Kármel Szent Illésben kapott prófétai ideáljának jelentőségét és aktualitását felismerve alapított egy olyan pápai jogú kármelita Világi Intézményt, melynek tagjai – immáron több kontinensen is elterjedve – világban élő laikusokként szentelik magukat lelkiségünk megélésére és továbbadására. A Kármel hivatásának lényege nem más – vallja a francia alapító atya a prófétai hivatást szemlélve –, mint az Istentől való megragadottság kegyelmének kifejlődése. Ez a megragadottság Illés próféta jelmondataiban, valamint életének eseményeiben már jól láthatóan tükröződik, de a vele járó és azt feltételező kegyelem csak a Kármel misztikus doktorai tanításában válik érthetővé és számunkra is megélhetővé. A próféta az Isten embere, s nem csak akkor, amikor imádkozik, hiszen minden tevékenységét, egész életét úgy éli le, hogy szüntelenül Isten színe előtt áll. Éppen az által válik Isten eszközévé, hogy nem csak akkor áll Isten rendelkezésére, amikor imádkozik, hanem amikor cselekszik is. Az imádsága úgy válik hatékonnyá mind a maga, mind pedig mások számára, hogy a felismert isteni akarat szerint cselekszik.

A próféta életében az imádság és a tevékenység közötti egység nem valami emberi okoskodás, bölcs előrelátás termékeként jön létre, hanem azt a próféta életében jelen lévő Isten valósítja meg annak mértékében, hogy a próféta mennyire bocsátja magát Isten rendelkezésére. Erre pedig az a tapasztalat készteti a prófétát, hogy felismeri: egyedül Istenben, s az Ő akarata teljesítésében találhat békét és nyugalmat magának. Ezért nem ragaszkodik feltétlenül sem az elvonultság – az imádság gyakorlásához egyébként lényeges – körülményeihez (az ember szívét Istenre megnyitó pusztai élményt talán nem kevésbé intenzív módon élheti át az őt körülvevő emberek közömbösségében, mint az elvonultság bensőséges csendjében), sem pedig bármiféle jótékony emberi mű végrehajtani akarásához (amelyben önmagát is kereshetné Isten helyett): őt egyedül Isten elégítheti ki, csak Istennel tud megelégedni, mert lelke nyugodalmat csak Nála-Vele talál.

A prófétai megragadottság kegyelmének időszerűségét illetően – különösen a Kármel világban élő tagjai számára – nem lehetnek kétségeink. Minden bizonnyal megoszthatjuk Marie-Eugène atya meggyőződését:

Ez a prófétai megragadottság lesz az utolsó idők egyedüli életszentsége. Amíg az Egyház a körülötte lévő világ külső kereteivel teljes egyetértésben élt, a lelkek nem léptek ki ezekből a keretekből, mert nem volt rá szükség. (…) De e keretek fenntartásának egyre növekvő nehézsége, valamint Isten és a gonosz egyre nyilvánvalóbbá váló ellentéte lassanként arra készteti a szenteket, hogy minden kerettől szabadok legyenek. Kissé ez már megmutatkozik a mostanság megtért lelkek esetében is: akik a kereszténység külső keretein kívül érlelődtek, és akik általában az életszentség olyan formája felé tartanak, melyben a Végtelent a szeretetnek nagyon személyes módjain keresztül keresik. (…) Szent Pál azt állítja Isten Lelkéről, hogy ő az, aki „bennünk a szándékot meg a végrehajtást is műveli”, és hogy őt leginkább gyengeségünk pillanataiban tapasztalhatjuk meg. Nincs más életszentség a Szentlélek és az általa való élő megragadottság művén kívül. (…) Ezt szentjeink tanításának fényében érthetjük meg igazán: hogy melyek azok a követelmények, melyek elé a Szentlélek azért helyez minket, hogy országát megvalósítsa bennünk, és hogy milyen törvények szerint vethetjük magunkat alá a Szentléleknek (A Szentlélekről 1935-ben mondott lelkigyakorlatos beszédből).

A prófétai megragadottság megélése minden életformában lehetséges, mert a keresztségben kapott kegyelmen alapszik és mindenekelőtt önátadást igényel
Marie-Eugène atya szavaiból egyértelműen kitűnik, hogy a Kármel Szent Illésben kapott ideálja – a prófétai megragadottság kegyelme – látható külső kereteken kívül is megélhető. Ugyanis nem valami külső tényező a feltétele, hanem a megkeresztelt embernek egy belső adottsága, az a tény, hogy Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által (Róm 5,5), s Isten önátadására az önátadásra való képességgel ruházta fel az embert. Igaz, hogy ezzel a titokzatos – az emberi érzékek és értelem számára felfoghatatlan – jelenléttel és isteni erővel élni is tudni kell. Hogy milyen törvények és feltételek mellett bontakozhat ki bennünk ez a csírájában a keresztségben már megkapott természetfeletti élet, melynek minden megkeresztelt ember részese (de nem automatikusan gyümölcsöt is hozó megélője): ebben erősíthet meg bennünket és adhat megfelelő útmutatást a Kármel misztikus doktorainak tanítása.

A prófétai megragadottság kegyelmének megtapasztalása tehát valamiképpen minden megkeresztelt ember hitéletéhez hozzátartozik. Azok számára pedig, akik életüket a szerzetesi élet külső keretei között élik, külön jelentősége is van: arra hívja őket, hogy Isten országáról a hiteles evangéliumi radikalitás hatékonyságával tudjanak tanúságot tenni. – A prófétai megragadottság kegyelme Isten kezdeményezésén alapszik. Nem elégszik meg a szolgálat során ellangyosult szívből fakadó jámbor emberi jóakarattal vagy vallásos szokások mímelésével, hanem az első szerelem (vö. Jer 2,2) megtapasztalásának, az isteni megszólítottság átélésének élményéből indul ki, kihívásként a következő kérdést téve fel az embernek: Ha azt sem fedezted még fel (vagy már el is felejtetted), hogy Isten személyesen szeret – megszólított, megérintett – Téged, hogyan tudnál válaszolni az Ő szeretetére?! Másodsorban – a megszólítottság tudatosításával – az embert olyan lemondásokra készteti az Istentől való megragadottság igénye, amely az embereknek való megfelelni akarás vagy pusztán külsőséges gyakorlatok halmozása helyett szívbéli megtérést, a gondolkodás- és cselekvésmód teljes megújulását, a próféták által meghirdetett új szív (vö. Jer 31,33; Ez 36,26) elfogadását készíti elő. Harmadsorban pedig: a prófétai megragadottság kegyelmének megélése nem elégszik meg valamivel: az egész embert, az egyre teljesebb önátadást kívánja, ami a szeretet – a legfőbb parancs (Deut 6,5) – legtökéletesebb kifejezése. Ezért állapíthattuk meg Avilai Szent Teréz tanításában, hogy a tökéletességnek ez a szeretetből fakadó önátadás az útja, amely során Isten embere imádságban és tevékenységben egyaránt Istent és az Ő akaratát keresi, hogy imádságban és tevékenységben egyaránt megnyíljon Isten benne és általa való működésének. Ahogyan Marie-Eugène atya jellemzi Isten emberét: A próféta szüntelenül Isten keresésében munkálkodik, szüntelenül átadottan Isten belső vagy külső cselekvésének. Átadja magát, és ez az egész foglalatossága.

A Kármel misztikus csúcsához való eljutáshoz azonban – ahogy az nyilvánvalóvá válik számunkra mind a próféta életéből, mind pedig szent szüleink tanításából – nem feltétlenül egy kolostor falai vagy rendkívüli képességek szükségesek: egy család nagyon is hétköznapi élete, szeretni tudó és hozzánk hasonlóan mégis gyarló emberek társasága is megfelelő környezetet biztosíthat hozzá. De egy belső hozzáállás elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy Isten nekünk adhassa magát, s így a Kármel hivatásának misztikus célja megvalósulhasson bennünk: az Istentől megérintett, kitartó, bár kezdetben korántsem tökéletes emberi szív, mely – hogy az őt megsebző isteni Kedvest megtalálja (vö. Keresztes Szent János: A szellemi páros ének 1.v.) – a már ízelítőül felismert Szeretetet mindennél többre becsüli, s egyre inkább kiszolgáltatja magát felszólításainak és benne való működésének: akár örömteli, akár fájdalmas tapasztalattal jár is az együtt. Hagyja, sőt akarja is, hogy a mélyebb szeretetért meg legyen fosztva dolgokhoz-személyekhez való helytelen ragaszkodástól, s Isten és a felebarát nagyobb szeretetéért a lelki szegénységet, magányt és fájdalmat is vállalni meri; nem mintha nagylelkű lenne, hanem mert a szemlélődésben kiélesedett tekintetével az Örök Jutalmat jelentő Istent előbb vagy utóbb, de mindenben és mindenkiben felleli. Az ilyen szív – az Istentől való megérintettség miatt, amely a prófétai hivatás kegyelmének bennünk való kezdete – semmi másban nem tud maradandóan megnyugodni, mint abban, hogy állandóan Istent és az Ő akaratát keresse úgy az imádság csendjében, mint a tevékenység lázas pillanataiban, de még az általa szeretett személyekben is, akikben Istentől kapott társakat fogad el, és akiket Istentől kapott szeretettel szeret. Az Istentől való megragadottság kegyelmében élő lélek így válik egyre inkább Isten emberévé.

Mivel azonban Isten embere még e kegyelemhez, annak érzékelhető megnyilvánulásaihoz sem ragaszkodhat jobban, mint magához az élő Istenhez, időnként azt a fájdalmas tapasztalatot is átéli, hogy bár szeretne az Isten által szívébe helyezett vágyak szerint élni, de nem tud. Sőt, olykor – akár hosszabb időre is – úgy tűnik számára, hogy még e szent vágyak érzékelhető volta is megszűnik számára, s helyettük fájdalommal vegyes unottság, közömbösség vesz rajta erőt. De még ezek a nagyon is valóságos érzések sem képesek vele elfeledtetni az Isten utáni vágyat, melyet fájdalmasan hordoz tovább magában. Vigasztalásképpen olykor megvilágosodásokban van része, melyekből megérti, hogy még szent vágyak is szolgálhatnak olyan földi vigaszként, melyekhez az ember Isten helyett ragaszkodik. Ebbe a lelkiállapotba kerülve – Lisieux-i Szent Terézhez hasonlóan – az ilyen lélek is felismerheti igazi kincsét, azt a kincset, mely biztosan Istenhez köti őt, s amelyben megtalálhatja végre azt a mély lelki nyugalmat, amit már semmi nem képes elragadni tőle: Jól érzem én, hogy egyáltalán nem ezek (a szent vágyak) tetszenek az én lelkemben a Jó Istennek, hanem hogy az tetszik neki, hogy látja: szeretem a kicsiségemet és a szegénységemet, s hogy vakmerő bizalommal vagyok irgalma iránt… Íme, ez az én egyetlen kincsem (Lisieux-i Szent Teréz levelei – LT 197).

Nyilvánvalóan nem lehet annak örülni, ha gyengének, elégtelennek érezzük magunkat. De annak már igen, hogy ha gyengeségünk tudata a bizalommal párosulva még inkább megnyit bennünket arra, hogy felismerjük Isten személyesen felénk forduló szeretetét, és hogy szabad utat engedjünk az életünket megváltoztató isteni erőnek. Isten embere leginkább ennek válik tanújává a mai világban, mely oly mélyen meg van fertőzve az emberi hatékonyság hamis ígéreteibe vetett bizalomtól. Korunk nagy prófétája – Lisieux-i Szent Teréz – így vall erről: Régen az erős és Hatalmas Isten csak a tiszta és makulátlan áldozati állatot fogadta szívesen. Az Isteni Igazságosság kielégítéséhez tökéletes áldozatokra volt szükség, de a félelem törvényét a Szeretet törvénye váltotta fel, és a Szeretet egészen elégő áldozatául választott engem, gyenge és tökéletlen teremtményt. (…) A Szeretetnek le kell hajolnia, hogy tökéletesen kielégülhessen. (…) Éppen gyengeségem tesz elég merésszé ahhoz, hogy a te Szereteted Áldozatául ajánljam fel magam, ó Jézus! (Önéletrajz 229. old.)

Nem könnyű az Istentől megragadott ember hivatását megélni. Furcsa módon talán az a legnehezebb benne, hogy oly végtelenül egyszerű! Hiszen csak az a dolga az embernek, hogy átadja magát, és ebben merül ki minden foglalatossága (Marie-Eugène atya). Mindig könnyebb – akár hősies lemondással is párosulva – valamit adni magunk helyett. Ez utóbbihoz ugyanis szeretet szükségeltetik. A számunkra láthatatlan és felfoghatatlan Istennel szemben pedig olyan istengyermeki bizalomra van szükség, melyre mi képtelenek vagyunk önmagunktól az igaz Isten Krisztusban való felismerése és a Szentlélek bennünk való működése nélkül. Hogy az élő és igaz Isten mennyire különbözik az általunk vagy mások által elgondolt bálványoktól, s hogy Isten micsoda hatékony erővel és bizonyos törvényszerűségeket követve dolgozik a lelkekben, ezt a Szentírás mellett leginkább a kármelita misztikus doktorok írásaiból érthetjük meg. Az ő tanításukat követve a Kármel magasztosnak tűnő misztikus hivatása elérhetővé válhat bármilyen életformában élő lélek számára is. Csak éppen a misztikus tapasztalat átélésének módja lehet eltérő attól függően, hogy valaki éppen a szemlélődés csendjében talál rá a lelki békére abban a belső meggyőződésben, melyet az apostol szavai fogalmaznak meg számára: „Számomra az élet Krisztus” (Fil 1,21); vagy ha a hivatásával együtt járó sok-sok tevékenység közepette abban a meggyőződésben keresi és találja meg békéjét, hogy Isten az, aki műveli bennünk jóakarata szerint a szándékot meg a végrehajtást is (vö. Fil 2,13).

A lényeges azonban az, hogy akár a szemlélődő, akár pedig a tevékeny élet gyakorlatai által egyre jobban életté váljon rajtunk-bennünk az, ami a hiteles misztikus életnek, s a – Kármel karizmájához alapvetően hozzátartozó – prófétai megragadottság kifejlődésének is legfőbb feltétele. Ez a legfőbb feltétel pedig egy olyan fokozatosan elmélyülő önátadást jelent, amelynek teljes kibontakozását Keresztes Szent János atyánk szavai illusztrálják csodálatos módon Az élő szeretetlángban (1,36) írott egyik imájában: Amiről azt akarod, hogy kérjem, azt kérem. Amit Te nem akarsz, azt nem kívánom, nem is tudom kívánni, nem is jut eszembe kívánni. Mivel tehát szemed előtt most már hathatósabbak kéréseim, minthogy Tőled indulnak ki, s Te indítasz engem reájuk, élvezettel, örömmel, a Szentlélekben kérlek: tőled jöjjön ítéletem (Zsolt 16,2).

A kármeliták “Eredeti Szabálya” és annak szelleme

„NÉZD, ELÉD TÁRTAM MA AZ ÉLETET ÉS A JÓT…” (Deut 30,15)

Minden szerzetesrend életében alapvető szerepet játszik a Regula, hiszen az a Rend önazonosságát adó életnek a foglalata. A Kármelben az ún. „Eredeti Szabály” jelenti a Rend Reguláját. Ennek előírásait azonban – rendhagyó módon – a Kármelben nem a Rend alapítója adta, mint ahogyan az más szerzetesrendek történetében megfigyelhető. Ehelyett egy többé-kevésbé már összekovácsolódott közösség életformájának jóváhagyásául íródott, amely – fokozatosan szerzetesrenddé válva – az utána következő évtizedek, majd évszázadok folyamán is sokat változott. A Kármel Reguláját tehát nem valami zárt előírás-gyűjteményként kell olvasni és megélni, amely a teljesség igényével pontosan rögzíteni akarná a szerzetes kötelességeit és jogait. Az „Eredeti Szabály” rendi történetünknek és karizmánknak egy olyan életet közvetítő dokumentuma, amely a Kármel történetének kezdeteit hűen visszatükrözi, s Rendünk eredeti szellemét közvetíti olyan módon, hogy a rendi karizma további fejlődésére, gazdagodására is szolgáló biztos alapot jelent.

Az „Eredeti Szabály” szövege a Kármelita Rend kezdetei történelmének lenyomata

A XI. századtól kezdődően az Egyházban laikusok köréből bontakozik ki egy vallási megújulás. Az isteni Mester hangja soha nem szűnik meg követésére hívni a lelkeket. Ez a hívás azonban mindig egy adott kor eltérő társadalmi-vallási problémái között élő embereit szólítja meg. Az új vallási megmozdulás elsősorban a szegénység, a bűnbánat, a zarándoklatok végzése és az útközben végzett igehirdetés által akar a Mester nyomdokaiba lépni. Ez a XI. században elkezdődött folyamat a XII-XIII. században torkollik az ún. kolduló rendek létrejöttébe, mely főként egy demokratikusabb közösségi életforma és a javakról való radikális lemondás választásával különböznek az addigi hagyományos szerzetesi közösségektől.

Ezzel együtt a lelki életnek a nagy monasztériumokban meghonosodott erősen intézményes formájával szemben a remetéskedés indul virágzásnak: vagyis egy olyan megszentelődésre irányuló alternatíva jelenik meg, amelyben a vallásos életet személyre szabottabb formában, a szegénységet radikálisabb életstílusban lehet megélni. E remeték összefogásából esetenként új szerzetesi intézmények is születnek, máskor viszont – mint Amiens-i Remete Péter, a keresztes háborúk nagy prédikátora esetében – a remeték megtartják individuális függetlenségüket.

A keresztes háborúkkal együtt sokan indulnak Jézus Krisztus szülőföldjére. Nem csak azért, hogy fegyverekkel újra birtokba vegyék a muzulmánok által elfoglalt területeket, hanem azért is, hogy a Szentírásban olvasott nagy üdvtörténeti események és misztériumok helyszínén, a legszentebb zarándokhelyeken ünnepelhessék és imádhassák megváltásunk titkait valamint annak szerzőjét.

A remeték megjelenése nem számít új keletű eseménynek Palesztina területén. Hiszen már a kereszténység első századaiban is sokan élték ezt az életformát nem csak a Szentföldön, hanem Szíria vagy Egyiptom területén is. Közülük egyesek az Illés próféta személyéhez kötődő ősi bibliai hagyományt követve a Kármel-hegy barlangjaiban, odúiban telepednek le. A XIII. század elején az ún. Illés-forrás mellett spontánul jön létre szerveződésüknek első formája. Nem kifejezetten szerzetesi életre törekszenek: buzgó laikusokként afféle „bűnbánó életet” akarnak élni, vagyis az imádságnak és az aszkézisnek szentelt élet gyakorlatai által szándékoznak a megszentelődés útján járni azon a földön, melyet az isteni Mester földi életével szentelt meg. Valamikor 1206 és 1214 között – pontosan nem ismerjük ennek időpontját – azzal a kéréssel fordulnak Szent Albert jeruzsálemi pátriárkához, hogy foglalja számukra írásba a közöttük már többé-kevésbé kialakult szokásokat, az Egyház részéről hivatalosan is tudomásul véve létüket. Szent Albert – a kor szokásainak megfelelve – egy levéllel válaszol kérésükre, amely a későbbi módosításokkal együtt az „Eredeti Szabály” nevet kapja. A levél eredetije nem maradt ránk, csupán egy XIV. századi kármelita írás közli szövegét.

A Szabályzat szerint a remeték különálló cellákban vagy odúkban élnek imádkozó életet, éjjel-nappal Isten igéjéből táplálkozva. A bűnbánatnak, a böjtnek és az imádságnak hasonló formáit alkalmazzák, mint a hozzájuk hasonló jellegű közösségek. Minden nap összegyűlnek szentmisére (a kezdetekben valószínűleg csak hetente egyszer jönnek össze szentmisére és az elöljáró buzdításának meghallgatására). Minden valószínűség szerint kezdetben az Egyház hivatalos imáját, a zsolozsmát sem végzik a remeték: ehelyett egyszerűen zsoltárokat mormolva virrasztanak az imában. Az imádságon kívül a remete élet egyéb feltételeire vonatkozó előírások is olvashatók a Szabályzatban, melyek a szegénység megélésére illetve a megélhetést biztosító munkára buzdítanak. Szerzetesi ruhára vonatkozó előírást nem találunk a Regulában. A tagok egy általuk választott elöljárónak tartoznak engedelmeskedni, de a közöttük fennálló kapcsolat részleteiről sem találunk előírásokat. A Szent Albert által adott levél már úgy tekint a csoportba verődött remetékre, mint az Egyház által jóváhagyott közösségre. Különösen kitűnik ez a Szabályzatnak abból a pontjából, mely előírja, hogy kápolna épüljön a „cellák” között. Egy néhány évvel a Szabályzat megadása utáni feljegyzés arról számol be, hogy a kápolnát a Szent Szűz tiszteletére szentelik, s róla kapják majd hivatalos elnevezésükként a „Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Testvérei” megszólítást.

Ez az ún. „Eredeti Szabály” azonban nem számít egy az egyetemes Egyház által elfogadott Regulának. Csupán a helyi püspök jóváhagyását jelenti egy a területén élő közösség számára. Ezért a kármeliták a pápákhoz fordulnak, hogy egyetemes megerősítést nyerjenek. III. Honoriusz és IX. Gergely pápától is sikerül elnyerni pápai jóváhagyásukat. De még ez sem elég, mert az 1215-ben összeült IV. Lateráni Zsinat határozata értelmében nem sokszorozódhatnak tovább új szerzetesi közösségek, hanem a létrejövő új csoportoknak a már meglévőkbe kell integrálódniuk, azoknak szabályzatait átvéve. A kármeliták különösen akkor ismerik fel e határozatnak az ő létükre is vonatkozó fontosságát, amikor terjeszkedésük folytán nekik is be kell illeszkedniük az európai Egyház életébe, s még inkább akkor, amikor a muzulmánok támadásaitól kényszerítve kénytelenek lesznek mindannyian Európába visszatérni, a Szentföldön időközben kiépült első kolostoraikat elhagyva.

Az európai Egyházba való beilleszkedés és az ezzel együtt járó identitás keresése és annak elmélyítése ismét a Szentszékhez való fordulásra készteti a kármelitákat. Az 1247-ben tartott káptalanuk alkalmával két testvért küldenek a pápához azzal a kéréssel, hogy Szabályzatuk megfelelhessen a megváltozott körülményeiknek. A pápa – IV. Ince – két domonkos szerzetest bíz meg a szöveg felülvizsgálatának és módosításának elvégzésével, akik egy hónap alatt végeznek munkájukkal. Az eredményt az 1247. október 1-én közzétett apostoli levélben küldi el a pápa a Rend legfőbb elöljárójának. Ezt a felülvizsgált és módosított szöveget nevezik a kármeliták jelenleg is „Eredeti Szabályuknak” az 1432-ben bevezetett újabb módosításokat, enyhítéseket tartalmazó dokumentummal szemben.

Az „Eredeti Szabálynak” 1247-ben kialakult végleges, ma is ismert szövege jól tükrözi a kármeliták életében időközben végbement mély változásokat. Most már nem csak pusztaságokban lehet kolostorokat alapítaniuk, hanem bárhol, ahová meghívták őket. Az étkezéseket már nem a cellájukban, hanem a közös ebédlőben kell, hogy fogyasszák a közösségek tagjai. Imaéletükben helyet kap az Egyház hivatalos imájának, a zsolozsmának a rendszeres és közös végzése. Módosul a csend megtartására és a hústól való megtartóztatásra vonatkozó előírás is. A kezdeti individuális remete-élet közösségi szerzetesi életté formálódása egyre inkább meghatározó jelleget ölt. Az elöljáró felé való engedelmesség mellett pedig az új szövegben megjelenő két másik fogadalom – a tisztaság és a szegénység – említése egyértelműen a kármeliták szerzetesekké válásának legbeszédesebb tanújele. Eme változásokhoz hozzá kell még tennünk annak az 1247. július 26-án kelt pápai bullának a megadását, amely néhány hónappal a Regula módosítása előtt – a kármeliták előzetes kérésére – lehetőséget biztosít nekik a világi klérus mellett a lelkipásztori munkára. Ez a tény a Renden belüli klerikusok számának növekedésére utal, amely a Kármel kezdeti laikus jellegének megváltozását mutatja.

A Rend életstílusában történő változások elemei – ha sokszor csak egy-két szó erejéig terjedő betoldások mértékében is – jól követhetők az ún. „Eredeti Szabályban”, melyben visszatükröződik a Kármel karizmájának fokozatos kiteljesedése, az egymással ellentétesnek tűnő életstílusokon való felülemelkedés képessége. A Kármel karizmája így három fázisban gazdagszik, amely során az először különálló remetékből közösség szerveződik, s e közösség – az európai Egyházzal élő kapcsolatba kerülve – kolduló renddé válva őrzi és adja tovább kezdeti aszkétikus-bűnbánó jellegét, hogy továbbfejlődve a misztikus élet tanúja és tanítója lehessen saját tagjainak megszentelődése valamint az egyetemes Egyház javára.

A Szentírást Isten, a kármeliták „Eredeti Szabályát” pedig a Szentírás sugalmazta

Miután röviden áttekintettük a Kármel „Eredeti Szabálya” kialakulásának történelmét, most a szavaiban kifejezett ősi kármelita szellem vizsgálatának szenteljük magunkat.

Egyetlen szerzetesrend regulája sem foglalhatja el Isten igéjének a szerzetes életében betöltött szerepét és fontosságát, amely minden életformában élő keresztény életének legfőbb normája. Az egyes szerzetesrendek szabályzata maga is gyakran támaszkodik a Szentírásra: részben vagy akár teljesen is abból meríti a közösségi és egyéni élet szabályait; s többet vagy kevesebbet idézve belőle, bizonyos szentírási részeket, mondatokat külön is kihangsúlyoz illetve kommentál. Különösképpen nagy jelentősége van a Szentírásnak a természetüknél fogva kontemplatív jellegű közösségek életében. A Kármel „Eredeti Szabálya” rendkívüli módon magán viseli az Isten igéjéből fakadó inspiráltság tényét. Ez jelentkezik abban, hogy oly fontos szerepet tulajdonít a Szentírásnak a szerzetes életében, de abban is megnyilvánul, hogy szentírási idézetek vagy utalások egész sora rejlik a Regula szavai mögött.

A kármelita élet kezdetektől fogva a Szabályzat azon pontjában találja meg legalapvetőbb sajátosságát, amelyben arról esik szó, hogy a szerzetes éjjel-nappal elmélkedjen az Úr törvényéről és virrasszon az imában. Maga a felszólítás is két bibliai helyről ered: Józsue könyvéből (1,8) illetve az első zsoltárból (Zsolt 1,2). Annyira fontosnak számít Isten igéjének szerepe a kármelita lelki életében, hogy az egyébként szűkszavú Szabály még egyszer visszatér ennek kihangsúlyozására: a lélek pallosa pedig, vagyis az Isten igéje (vö. Ef 6,17; Zsid 4,12) bőségesen lakozzék (vö. Kol 3,16) szájatokban és szívetekben (vö. Deut 30,14). A Kolosszeiekhez írott levélre való közbeeső utalás a lakozni igével azt a Szent János evangélistának kedves témát is feleleveníti, amellyel a negyedik evangélista Krisztus igéjének a tanítványokban való maradásáról szól (vö. Jn 5,38; 15,7; 1Jn 2,14.24). A kármelita eme legalapvetőbb „tevékenységére” vonatkozó második emlékeztetés befejezése ismét a Kolosszeiekhez írott levél szavait idézi, de kissé módosítva azt. Szent Pál apostol szavai – mindent az Úr Jézus nevében tegyetek (Kol 3,17) – ekképpen visszhangoznak a Regulában: mindent az Úr igéjében tegyetek! A kármelita tehát, aki – más szerzeteshez hasonlóan – az Úr Jézus kötelékében való életre határozza el magát, a Vele való ismeretség és kapcsolat gyakorlásának sajátos módját az Isten igéjében való különleges és állandó megmaradásban találja meg. Ennek modelljéül a Regulában Pál apostol neve szerepel, akit a Szabály a munkára való buzdítás során említ példaképül, de ugyanakkor a következő – az Isten igéjével kapcsolatos – jellemzést is adja róla: akinek szájából Krisztus szólt (vö. 2Kor 13,3), s akit Isten a hit és az igazság tekintetében a nemzetek apostolává és tanítójává tett. Szent Pál – nemcsak mint a szorgos munkában megélt élet példaképe, hanem mint Isten igéjének is az embere, tanításával és életével egyaránt példaképül szolgál a kármeliták számára.

A Szentírás azonban nem pusztán Isten által sugallt igék olvasását jelenti, hanem Annak megismerését és azzal a Valakivel való kapcsolatba kerülést is, aki Isten élő Igéje. A kereszténység Isten „Igéjének” vallása: egy olyan Igéjé, amely nem írott és néma szó, hanem „megtestesült és élő Ige” (Katolikus Egyház Katekizmusa 108). Az Isten igéjével való foglalatosság tehát nem öncélú tevékenység, hanem a Krisztussal való élő kapcsolat egyik feltétele. Erre utal a Regula ama buzdítása, mely a kármelitát arra ösztönzi, hogy hőn szeretett Krisztusának hangját nem csak a Szentírás szavaiban, hanem az elöljáró személyén keresztül is felismerje, benne nem csak az elöljáró saját személyét látva meg, hanem inkább magát Krisztust, aki őt fölétek helyezte. Az Isten Igéjének hallgatására, befogadására meghívott kármelita az isteni Mester hangját véli felismerni mind a Szentírás szavaival való foglalatosság, mind pedig az elöljáró iránti engedelmesség gyakorlásában.

A Regula az Isten igéjével való kapcsolatra – a kifejezetten erre vonatkozó előírásain túl – a Szentírás gyakori idézésével is buzdít. Ennek legnyilvánvalóbb példája a Szabály harmadik részében olvasható, ahol a lelki harcra való készenlétről, a munkavégzésről és a csend gyakorlásáról esik szó. Szentírási idézetek vagy abból inspirált mondatok, kifejezések rendben összeszerkesztett egész sora igazolja, hogy a Regula írója – mielőtt másoknak tanácsolta volna – önmaga már mélységesen behatolt Isten igéjének ismeretébe, s személyes meggyőződéssel ír annak az istenkereső lélek számára szükséges voltáról. Az „Eredeti Szabály” egészére rányomja bélyegét a Szentírástól való ihletettség. Már az első szavainak mondatszerkezete is Pál apostol leveleinek bevezetésére emlékezteti az olvasót. Az előszó pedig nyilvánvalóan a Zsidókhoz írt levél első versére utal. Ószövetségi próféták helyett viszont a szerzetesi és monasztikus élet alapítóiról beszél, akik életükkel és tanításukkal mindig a Jézus Krisztusban feltárulkozó isteni kinyilatkoztatásra kívántak figyelni, hogy az arra adandó választ megéljék, s hogy azt tanítsák követőiknek is. A Regula befejezésében is Isten igéje visszhangzik: néhány bibliai levél befejező bátorítása (Zsid 13,22; 1Pt 5,12) illetve Szent Pál apostolnak a Filemon nemeslelkűségébe vetett meggyőződését kifejező szavai: Tudom, hogy többet is teszel annál, amit mondok (21). Ami pedig a Szabály egyéb rendelkezéseit illeti – amikor a javak közösségéről, a közös étkezésről, Isten igéjének hallgatásáról, az imádságról és a közösségi szentmiséről esik szó -, minden bizonnyal ezek mögött is az Apostolok cselekedeteiben lefestett első keresztény közösség képe elevenedik meg, modellül szolgálva a kármeliták közösségi életének.

Az Eredeti Szabály a maga egyszerűségével, lényegre irányultságával nem részletes előírások sokasága révén biztosítja a tökéletesség felé vezető utat, hanem inkább úgy kívánja segíteni a kármelita szerzetest, hogy az igazán lényegesre tanítja őt: hogy Istenre figyeljen, mert a legfontosabbra csak Ő tudja megtanítani az embert. Konkrét parancsok és jótanácsok bőbeszédűsége helyett bevonni igyekszik őt abba a lelki magatartásba, amelyből a Regula szövege maga is megszületett: Isten Igéjének – hallgatása és megtétele által történő – gyümölcsöző befogadására. Mindezt abban a meggyőződésben teszi, amelyre maga Isten igéje ösztönzi a hallgatásra és együttműködésre megnyíló embert: Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghezviszi, amiért küldtem (Iz 55,10-11).

Az „Eredeti Szabály” értelmezése – a betűtől a szellemig
Mivel a Regula által a kármelita elé festett cél – hogy a ti Uratokat, Isteneteket teljes szívetekből, teljes lelketekből és minden erőtökből szeressétek – olyannyira felülmúlja az ember képességeit: egyedül Isten tudja a lelket erre megtanítani, a saját „fegyverzetébe” öltöztetve őt. Csak az Isten igéjébe rejtett bölcsesség tudja megadni az ide vezető lelki út megjárásához szükséges világosságot. Csak az Isten Igéjének hatalma teheti képessé a lelket e cél elérésére, az Ő erejét és védelmét közvetítő teologális erények – a hit, a remény és a szeretet – fegyverzetébe öltözve. Lehetetlenség eljutni az Istennel való kölcsönös szeretet tökéletes fokára anélkül, hogy a lélek igazában magára öltse ennek a három erénynek jelmezét. (…) Ezek nemcsak az ő kedvesének kegyelmét és szeretetét szerzik meg neki, hanem megvédik és nagy biztonságba helyezik három ellenségével szemben is – teszi nyilvánvalóbbá Keresztes Szent János néhány évszázaddal később az Eredeti Szabálynak Isten igéjéből sugallt buzdításait, melyek irányt szabnak a kármelita életének (A lélek sötét éjszakája II, 21,12 ill. 3). A kármelita élet ideálja alapvetően misztikus. Nem elégszik meg holmi jámborkodással, hanem Isten bennünk való működésének erejében remélve a Vele való állandó kapcsolatra, az egyesülésre irányul. Ezért sok konkrét „tennivaló” sorolgatása helyett mindenekelőtt az Istennel szembeni tanulékonyság megszerzésére késztet, hogy az egyszerűségben és csendben a lélek minél teljesebben tudjon alkalmazkodni Isten bennünk való működéséhez.

Az Eredeti Szabály eme alapvetően misztikus távlatai nélkül nem lehet helyesen érteni a kevés konkrét előírásban rögzített aszkétikus felszólításait sem. Ugyanis a betűkhöz való hűség nem feltétlenül hozza magával a betűket sugalló Lélekhez való hűséget is. Szent Pál apostol szavai nemcsak az általa adott tanítás helyes megértésére, hanem minden bizonnyal az „Eredeti Szabály” értelmezésére is alkalmazhatók: Az érzéki ember nem fogja fel, ami Isten Lelkéből ered. Oktalanságnak tűnik fel neki, s nem képes megérteni, hogy lelkileg kell azt elbírálni (1Kor 2,14). Hogy mit jelent a Regula szelleméhez való igazi hűség, s hogy mekkora szabadságra és kreativitásra nyújthat lehetőséget, ezt leginkább Avilai Szent Teréznek az „Eredeti Szabályhoz” való viszonyulásából érthetjük meg.

Őt ugyan nem az „Eredeti Szabály” felfedezése indította el arra, hogy az általa újjáalapított Kármel anyja legyen, hanem saját személyes megtérése és misztikus élményei, de első kolostora alapításától kezdve előszeretettel hangsúlyozza, hogy míg a Megtestesülés kolostorban az enyhített szabályt követik, addig az általa alapított Szent Józsefben (és a többi kolostorukban is) az Eredeti Szabály szigora szerint élnek a nővérek. Az „Eredeti Szabályra” hivatkozva kéri és nyeri el az első kolostora alapításához szükséges pápai brévét, mely lehetővé teszi, hogy az evangéliumi szegénységet teljesen a Gondviselésre hagyatkozva, biztos évi jövedelem nélkül élhessék. Az általa szerkesztett Konstitúciók elé helyezi a Regula szövegét, anélkül hogy a legkisebb változtatást eszközölné rajta – akár olyan módon is, hogy például a perjel helyett perjelnőt írt volna az „Eredeti Szabály” szövegébe. Viszont a Konstitúcióiban aggályoskodás nélkül megváltoztatja a Regula egyes előírásait a Szent József kolostorban meghonosított életformához adaptálva azt: például, amikor a napirendbe beiktatja a napi közös rekreációkat, vagy amikor módosítja az esti szilencium kezdetét. Az sem zavarja a szentanyát, hogy az általa büszkén hangsúlyozott „Eredeti Szabály” nem is eredeti a szó szoros értelmében, hiszen ez az 1247-ben módosított szöveg. Az általa alapított Terézi Kármelnek az Istennel és a nővérekkel való közösségben megélt kettős tapasztalata adja a szentanya által meghonosított életstílus kettős támpillérét, amely jobban nyilvánvaló a IV. Ignác pápa idején módosított szövegben, mint az eredeti Szent Alberttől kapott Regula szövegében. Az 1432-ben enyhített Szabályt viszont elveti, minden bizonnyal a vele járó illetve hozzá csatolt egyéb adaptációk és szokások miatt. De még a „teljes szegénységhez” vagy az „Eredeti Szabályban” nyilvánvaló hústilalomhoz sem ragaszkodik feltétlenül. Nyilvánvaló bizonyítékául szolgál ennek a harmadik – a malagoni – kolostorának alapítása. Ennek a kolostorának a fenntartásához ugyanis elfogadja a biztos évi járadékot az ottani sajátos körülmények miatt, húst pedig – az enyhített Szabályt, s nem az Eredeti Szabályt követve – hetente csak három napon nem ettek a nővérek. Ennek ellenére soha nem tartja a malagoni Kármelt „másodosztályú” kolostornak, s ebben a meggyőződésben az alapítás után mintha maga az Úr is megerősítené őt: Az egyik napon a szentáldozás után, belső imába lévén merülve, magától a mi Urunktól hallottam, hogy abban a házban híven fognak neki szolgálni (Az alapítások könyve 9,5).

A szentanya a Regulához való hűséget nem az egyes előírásokhoz való betű szerinti hűségként értelmezte, hanem az abban kapott szellemi örökséget sajátította el mély hivatástudattal. Az „Eredeti Szabály” által közvetített lelkületből különösen is a Jézus Krisztus kötelékében való életet, a szegénység megélését, az állandó imádságot valamint az azzal járó külső feltételek biztosítását, a munka értékét, s a teológiai és egyéb erények gyakorlásának fontosságát hangsúlyozta ki. De legkreatívabb módon a Regula 1247-es módosításában megnyilvánuló kettős – remete és közösségi – irányultságának egységét használta fel a saját maga által meghonosított terézi életstílus szentesítésére.

Egyén és közösség, imádság és tevékenység, helyhez vagy személyekhez kötöttség viszonya a Regulában
Hogy az „Eredeti Szabály” szellemét még inkább megismerjük, érdemes lehet még a benne fellelhető, egymással ellentétesnek tűnő irányultságai egységét megvizsgálnunk. Erre utal például a remete és közösségi irányultság egymással való viszonya. Tudjuk, e két irányultság kialakulásának a Rend fejlődésével szorosan összefüggő okai vannak. A Regula szellemének közösségi jellege különösen az 1247-ben történő átdolgozásban domborodik ki, az európai viszonyokhoz való alkalmazkodási folyamat részeként. De ugyanakkor már a Kármel-hegyén élők esetében is megfigyelhető, ahogy a különálló remeték laza közössége egyre inkább szerzetesi közösség jelleget vesz magára, s ugyanakkor megőrzi kezdeti remete irányultságának azon elemeit, amelyek a Rend karizmájához való hűségben alapvetően fontosak. A külső csend ápolása, az egyesek elkülönített cellái, az állandó imádság előírásának kihangsúlyozása a remete-élet ősi jegyeit hordozza magán, de a Kármel imádságon alapuló hivatásának mindenkori elengedhetetlen feltétele is. Az individuális remete-élet feladása, s a közösségbe tömörülés annak az alapvető igazságnak a megértésére és megélésére utal a Kármel fejlődésében, hogy a közösségi élet – az egyén és a közösség közötti helyes egyensúly megtalálása függvényében – ahelyett, hogy akadályozná az egyén összeszedettségét, Istenhez fordulását, inkább hitelesíti és elmélyíti azt. Ennek az igazságnak a felismerése és alkalmazása majd a Kármel Avilai Szent Teréz által történő megújulásában tölt be alapvetően fontos szerepet. Ám már a Regula formálódásában jól megfigyelhető a megtalált és egyre elmélyülő egyensúly a remete és a közösségi élet irányultsága között.

A Kármel életében nem kevésbé jelentős, bár az „Eredeti Szabályban” kevésbé feltűnő kettős irányultság tanújele még a kontemplatív és apostoli lelkület egysége. Az Isten igéjének a szerzetes életében betöltött központi szerepe, a csend, a cellamagány ápolása, az állandó imádság gyakorlata egyértelműen a kontempláció alapvető fontosságára utal a kármelita hivatásban. Az Eredeti Szabályban csak egyetlen utalást találunk az apostoli lelkületre vonatkozóan, ami szerint a testvérek a káptalanon többek között a lelkek üdvére vonatkozó kérdésekről is szót ejtenek. A kármelita hivatás apostoli irányultsága különösen akkor lesz időszerű, amikor a kármeliták már Európában élnek. De még ekkor is évszázadokon keresztül a kontempláció kiemelt fontosságának lesz alárendelve. A Rend legfőbb elöljárói olykor kemény szavakkal is ostorozzák alárendeltjeiket attól félve, hogy a rendi karizma kontemplatív irányultságát valamiféle oktalan aktivizmussal próbálják helyettesíteni. Az apostoli munka felvállalása valóban nem hozhatja magával az elvonultság, a belső ima nehézségeitől való megfutamodás lehetőségét. Mindmáig érvényesek lehetnek Boldog Soreth Jánosnak azon szavai, melyeket a Regulához fűzött kommentárjában írt, kevéssel annak 1432-ben bekövetkező enyhítése után, mely lehetővé tette a szerzetesek számára, hogy a celláik helyett napközben a templomban vagy a kolostoruk kertjében is tartózkodhassanak: A külső cella ajtaja a belső cellának jeleként szolgál. (…) Szeressétek tehát belső cellátokat, és szeressétek külső cellátokat is.

Maga Szent Terézia is aláhúzza az imádságnak az „Eredeti Szabályban” betöltött abszolút fontosságát: A mi ősi szabályunk azt köti szívünkre, hogy szünet nélkül imádkozzunk. Az erre vonatkozó előírást a legfontosabbnak minősíti az „Eredeti Szabály” pontjai közül (A tökéletesség útja 4,2). A szentanya ugyanakkor azt is állítja, hogy az Istennel való legmélyebb misztikus kapcsolat, az ún. lelki házasság kifejezetten arra irányul, hogy cselekedetek, s mindig újabb cselekedetek szülessenek belőle (A belső várkastély VII, 4,6). Ilyen módon Szent Terézia lelkiségében az imádság és a tevékenység nem egymással szemben, hanem egymással egységben van. Annál is inkább, mert az apostolkodás nem feltétlenül látványos külső tevékenykedések összességét jelenti, hanem mindenekelőtt egy a dolgokhoz való belső hozzáállást. Ennek révén az ember mindent annak tudatában végezhet, hogy imájával és minden tevékenységével kihat mások üdvösségére. Ilyen hitből fakadó belső meggyőződés, ahelyett hogy csökkentené a lélek imádságos buzgóságát, inkább növeli azt. Az apostolkodás tehát elméletileg nincs ellentétben a Regula imádságos szellemével.

A gyakorlatba való átültetés esetében viszont joggal jut eszébe a kármelitának az „Eredeti Szabály” ama fontos felszólítása, amely az állandó imádság megélésének a cellában való maradást szabja feltételül. Az apostoli lelkületet a kármelita tehát csak a szobájában vagy a klauzúrában végzett tevékenykedései során gyakorolhatja? – Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János eléggé hiteles értelmezői a kármelita hivatásnak ahhoz, hogy e kérdésre megnyugtató választ adhassanak. Mindkettőjük életéből nyilvánvaló, hogy az „Eredeti Szabály” eme pontját nem szó szerinti értelemben vették és élték. Mindkettőjük legfőbb vágya volt egyedül lenni Ővele (vagyis Istennel – Avilai Szent Teréz Önéletrajza 36,29), de az Istennel való együttlétet nem kizárólag a cellához kötődve tudták elképzelni. Ahogyan Keresztes Szent János írja: az igazi lelki ember sohasem köti magát ahhoz, hogy ilyen vagy olyan helyen imádkozzék, mert hiszen az ilyesmi az érzékiséghez való kötöttséget jelentene, hanem megfeledkezve erről is, arról is, csak a belső összeszedettségre törekszik (A Kármelhegy útja III, 39,3). Illőbb és megfelelőbb hely Isten számára az emberi lélek minden anyagi helynél (uo. III, 42,4). Erre a belső összeszedettségre való eljutás (amelyhez, persze, nélkülözhetetlen a mindennapi imádságos elvonultság megélése) mindkettőjüket felszabadította a legfőbb törvény – a szeretet megélésére. Hiszen – állítja Avilai Szent Teréz – csupán a szeretet ad értéket mindennek, s a legfontosabb dolog az, hogy ez a szeretet igen nagy legyen: akkora, hogy semmi se tudja azt csökkenteni ( A lélek fohászai, 5).

Ebben a belső összeszedettségben a lélek nem annyira egy külső helyhez ragaszkodik, hanem a saját magában felismert élő Istenhez. Életét mindenekelőtt nem külső szabályok vagy bizonyos tevékenységek határozzák meg, hanem az a vágy, hogy amit tesz – legyen az imádság vagy valamilyen külső aktivitás -, azt minél inkább maga Isten tegye benne és általa. A hit és a szeretet által megvalósuló belső összeszedettségben ugyanis Isten birtokába veszi a lélek képességeit, s ő maga mozgatja és igazgatja őket isteni befolyásával, Szentlelkével és akaratával. Ekkor már cselekvései nem önállók, hanem azt, amit a lélek tesz, Isten teszi (A Kármelhegy útja III, 2,8). Ez a Kármel nagy mesterei által leírt misztikus cél a Kármel legfőbb ideálja, melyben a lélek Jézus Krisztus kötelékében él, s a Szent Szűzhöz hasonlóan ő maga is Krisztus-hordozóvá válik, akinek minden cselekvését a Szentlélek irányítja. Így lesz állandó imává az élete, így válik termővé benne Isten igéje, és így zárkózik be a lélek abba a belső „cellába”, melyben szívének szűk abroncsai a Végtelenre nyílnak meg. A Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet ennek a belső „cellának” nevet is adott: azt egy olyan szeretetközösségbe lépéssel azonosította, amely felé kell, hogy irányuljon a lélek minden törekvése, s amelyet – oda bejutva – soha többé nem szabad elhagynia. – A Szentháromság, ez a mi lakásunk, a mi „otthonunk”, az atyai ház, ahonnan sohasem kell kijönnünk (Le Ciel dans la foi 2.).

A Kármel hivatása
Elsődleges fülek

Megtekintés(aktív fül)
Szerkesztés

A KÁRMEL: AZ ISTENNEL VALÓ EGYÜTTLÉT HEGYE, AZ ISTENNEL VALÓ TALÁLKOZÁS KÚTJA

Az alábbi bevezető írás a Kármel hivatásáról szóló elmélkedés. A Kármel – mint ahogy a Szentírásban szereplő számos más hegy is – különösképpen az Istennel való kapcsolat, az imádság helyét jelenti. De jelenti azt a jelképes kutat is – a Szent Illésről nevezett kútra utalva, ami körül a kármelita szerzetesek első kolostorukat építették -, amely a maga gazdag lelki hagyományával harcol a mindenkori ember felszínességével szemben. Szentjeinek tanúságtételével feltárja, hogy milyen titokzatos mélysége van az emberi szívnek (Zsolt 64,7), amely minden benne lévő sötétség ellenére is az Istennel való találkozás helyéül szolgálhat az arra megnyíló lélek számára (vö. BV I. 1,3). A Kármel lelki öröksége arról tanúskodik, hogy Isten a Vele való élő kapcsolatra hívja az embert.

A korunkban nagy méreteket öltő ateizmussal egy időben vagy éppen a miatt a lelki éhség jelei is mutatkoznak világszerte. Bár félrevezetheti az embert a látható és birtokolható dolgok varázsa, emberi mivoltjának teljességéről, s az abból fakadó belső szükségleteiről nem mondhat le anélkül, hogy ne érezne – legalább olykor – a testi éhségtől vagy szomjúságtól még kínzóbb és mélyebb lelki kielégületlenséget magában. Ez a belső tátongó űr azonban nem mindenkiben tudatosodik igazán. Sokan félnek tőle, mert azt hiszik, hogy felismerése önmagukkal kapcsolatos hamis illúzióik romba dőlésével, s következésképpen csakis szenvedéssel járhat együtt. Ezért ösztönszerűen próbálják elfelejteni, letagadni, mintha nem is létezne. A vele való szembenézés helyett próbálnak inkább valami mást „csinálni”: többet dolgozni, tanulni vagy olyan élményekre szert tenni, melyek elfeledtetik a bennünk lévő üresség érzését.

De hogyan „csináljon többet” az olyan ember, aki már nem bír? Ráadásul a több tevékenység, több tudás vagy érzelem halmozása önmagában nem képes arra, hogy be is töltse az embert, hanem csupán lefoglalja őt. Óriási különbség van olyan élmények között, amelyekben mások vagy saját magunk által megfogalmazott „vállveregető” szavak hatására – nem is vagy te olyan rossz! vagy te aztán valóban nagyszerű vagy! – tapasztaljuk magunkban annak örömét, hogy érdemes volt a világra születnünk, vagy pedig a testünket-lelkünket átható mély öröm, megvilágosodás és béke hatására belülről érezzük, éljük át, hogy sokkal értékesebbek vagyunk attól, ami látszik rajtunk. Jó, ha már lehetett részünk ez utóbbi élményben. De az élmények felemelő hatása még ebben az esetben is könnyen elmúlhat, kivéve, ha megértjük azok számunkra szóló jelentését.

Ahhoz tehát, hogy életünk ne olyan legyen, mint az álom – mint a reggel viruló fű: mely reggel kihajt és virágzik, estére lehull és elszárad (Zsolt 89) -, nem az élmények a legszükségesebbek, hanem az általuk támasztott kérdésekre adandó válasz megtalálása, amelyeket minden értelemmel bíró teremtmény feltehet magának: – Voltaképpen ki is vagyok én valójában? Mi ad értelmet az életemnek? És leszek-e, és hogyan lehetek boldog igazán? – Az ember értelmes mivoltjához tartozik, hogy mer bizonyos alapvető kérdéseket feltenni, mert választ keres rájuk. Avilai Szent Teréz – a Kármel egyik egyházdoktora, bár nő létére ugyan soha nem folytathatott magasabb tanulmányokat – e kérdésfeltevést és a rá adandó válasz keresését teljesen nyilvánvalónak tartja: Mily szomorú dolog és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat, s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Nem lenne nagy tudatlanság, (…) ha valakitől megkérdeznék, hogy ő kicsoda, s nem ismerné magát, s azt sem tudná, hogy ki volt az apja, ki az anyja, s hogy milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk, s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat (A belső várkastély I, 1,2).

A Kármel mesternőjének mindig aktuális üzenete az emberekhez
Hogy az embert nem lehet pusztán a testével és annak szükségleteivel azonosítani, ennek felismeréséhez nem kellenek sem magasabb tanulmányok, sem különösebben felforgató lelki élmények. Avilai Szent Teréz – akit a Kármelben egyszerűen szentanyának is szólítunk – azonban azt állítja, hogy az Istennel megélt kapcsolat – az imádság – gyakorlása révén nem csak arra jött rá, hogy az embernek az őt körülvevő külső világa mellett egy belső világa is van, hanem arra is, hogy ennek a belső világnak az egyre mélyebb felfedezése és annak az imádság által történő kitágulása és megújulása az ember boldogságának legfőbb zálogát is jelenti. S hogy ez a kijelentése nem csak egy önámítás volt, hanem egy reális meggyőződés, ezt mutatja az a tény, hogy az elmúlt évszázadokon át mindig voltak és vannak olyanok, akik az ő művei fényében értették meg saját maguk és boldogságuk legmélyebb titkait. Még egy olyan kiváló elme, mint a nemrégiben szentté avatott zsidó filozófusnő – Edith Stein – is azt állította, hogy nem a sok általa olvasott filozófiai tárgyú könyvből, hanem Avilai Szent Teréz Önéletrajzából értette meg a „teljes igazságot”, ami életének akkor is értelmet és erőt tudott adni, amikor azt végérvényesen elveszíteni látszott a haláltáborba menet. Néhány évtizeddel az életét másokért felajánló vértanú kármelita nővér halála után pedig maga az egyetemes Egyház is a legmagasabb fórumon ismerte el a Szent Teréziának juttatott bölcsességet azáltal, hogy őt azon kevesek közé sorolta, akik tanításuk kiválóságát és egyetemességét tekintve minden idők legnagyobb tanítói lévén az egyházdoktori címet viselik.

Hogyan tett szert Szent Terézia erre a mélységes ismeretre? – Magasabb tanulmányokat soha nem végezhetett. Elsősorban nem sok könyv elolvasása vagy saját okoskodásai révén jutott e mély bölcsesség birtokába, hanem leginkább azzal, hogy Rendjének ősi misztikus hivatásához hűen az imádságot, az Istennel való szerető párbeszédet megtanulta, és egyre mélyebben meg is élte azt. Szent Terézia – saját tanúsága szerint – imádkozva jutott el oda, hogy a belső várkastélynak nevezett saját belső világa feltáruljon előtte, nem sejtett tudás és szeretet birtokába juttatva őt. Ahogyan írja: A lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet, s ez az imádság (BV I, 1,7). Személyes tapasztalatairól – a többi általa írt mű mellett – főként két könyvben számolt be: Önéletrajzában, melyben azt meséli el, hogy milyen módon talált rá Istenre, vagy helyesebben mondva: hogy Isten miként vonta bele egy Vele való egyre mélyebb, élő kapcsolatba; és A belső várkastély című főművében, amelyben saját személyét elhallgatva fejti ki az ember Istennel való kapcsolatának fokozatos elmélyülését és annak végcélját, az ún. Istennel való egyesülés állapotát.

Avilai Szent Teréz egy Másikkal – az őt teremtő és megváltó Istennel – való kapcsolatában ismerte meg önmagát, és az Ő befogadásában, a Vele való egyre mélyebb egységben találta meg életének legmélyebb értelmét és boldogságát is. Műveiben arról tett tanúságot, hogy miként változtatta meg életét az a tény, hogy saját belső világában fedezte fel Isten jelenlétét, és élő kapcsolatba került Vele. Mindez azonban nem egy könnyű kalandot jelentett számára, hanem egy életre szóló szövetséget. Műveit azért írta, mert testet-lelket átható élményt szerzett arról, hogy Isten valóban igazat mond, amikor a Szentírásban azt állítja, hogy ha valaki szereti Őt és megtartja parancsolatait, akkor az Atyával és a Szentlélekkel együtt eljön hozzá és nála fog lakni (A belső várkastély VII, 1,6), s úgy érezte: erről nem szabad hallgatnia!

Avilai Szent Teréz semmi olyan új dolgot nem talált ki, amit Isten nem nyilatkozott volna ki a Szentírásban önmagáról, az emberről és kettőjük lehetséges kapcsolatáról. Tanításának eredetisége abban áll, hogy személyes tanúságtételéből fakadó meggyőző erővel tanúskodik arról, hogy Isten mire hívja az embert teremtésénél és a megváltásnál fogva, s ez hogyan valósulhat meg fokról-fokra az egyén életében. Avilai Szent Teréz élete és tanítása élő illusztrálása annak, amit a II. vatikáni zsinat tanít az emberi méltóságról: Az emberi méltóság legfönségesebb vonása az, hogy meghívást nyer az Istennel való közösségre. Ez a meghívás az Isten és ember közötti párbeszédre az ember létével veszi kezdetét. Az ember léte ugyanis annak köszönhető, hogy Isten megteremtette őt szeretetből, és közli vele a létet, ugyancsak szeretetből. Az ember csak akkor él teljesen az igazságban, ha szabadon elismeri ezt a szeretetet és ráhagyatkozik Teremtőjére (Gaudium et spes 19,1).

A Szent Terézia által megélt és továbbadott lelkiség a Kármel ősi misztikus hagyományán alapszik, abba ágyazódik bele, de termékenységének hatékonyságát megnöveli az a tény, hogy minden korban és élethivatásban élő ember számára adaptálható. Vagyis nem csak remetéknek, kolostorban élő szerzeteseknek, vagy más, már mély lelki életet élők számára szolgálhat alkalmas lelki táplálékként, hanem egyéni hivatástól függetlenül minden ember számára képes feltárni, hogy a saját belső világába való behatolással miként fedezheti fel és élheti meg a létezéséből fakadó legalapvetőbb kapcsolatot, mely az őt teremtő és megváltó Istenhez személyesen köti, s melyre leginkább rászorul élete értelmének és boldogságának megtalálásában. E tanítás állandó aktualitása abban a lehetőségben rejlik, hogy az ember elfeledheti, félreismerheti vagy akár tudatosan is elvetheti a bensőséges, Istennel egyesítő, életet adó kapcsolatot (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa 29). Az ember elfeledheti, vagy megtagadhatja Istent. Ő viszont szüntelenül hívja az embert, hogy keresse Őt, és így életet és boldogságot nyerjen. Az istenkeresés azonban komoly erőfeszítést kíván az értelem részéről, valamint helyes akaratot is, „igaz szívet”. Mások tanúságtétele sem nélkülözhető. Ők tanítanak az istenkeresés útjára (KEK 30). A Katekizmus eme idézett soraira aligha találhatunk mélyebb, személyesebb, az ember hűtlenkedését, nyomorúságát leplezetlenül feltáró, s ugyanakkor Isten hűségét és irgalmát magasztaló tanúságtételeket és tanításokat, mint amelyek Szent Terézia és az általa megújított Kármel mestereinek műveiben olvashatók.

A Kármel ikonja
Úgy tűnik, hogy Isten a Kármel szentjeit olyan karizmával ruházta fel, és általuk ezt a Rendet arra rendelte, hogy a Vele való kapcsolat jelképe és tanítója lehessen. A Kármel hegyén ismerte fel Izrael népe az élő és igaz Istent, és hitében megújulva ott borult le előtte Illés próféta közreműködésével a bálványimádás bűne után (vö. 1Kir 18).

Egy képpel szemléltetve: a Kármel hegye azóta is, mint valami világítótorony működik, a kikötő biztonságát jelezve. Nem a Kármel a kikötő, mely Isten és a Vele való örök közösség jelképeként szolgál. A Kármel „csak” világítótorony az Istenhez vezető életúton. Így a Kármel szentjei által örökségbe kapott tanúságtétel fénye bevilágít az úton lévők lelki sötétségébe, s arra emlékezteti őket, hogy van kikötő – vagyis Isten, örök élet -, lehet Vele kapcsolatba kerülni, és el is lehet hozzá jutni a mások által már bejárt úton! Az erre való reménység legcsodálatosabb záloga a már nekünk is megadott, a csendes szellő susogásával minket is magával szelíden sodró Szentlélek; valamint a legragyogóbb példa – a Tenger Csillaga -, a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária, akinek földi élete és mennybevétele a legfényesebb módon igazolja: hogyan vonja be Isten a hitben, reményben és szeretetben rá hagyatkozó embert a Vele való örök közösségbe. Nem véletlen, hogy a Kármel lelki hagyományában oly fontos szerepet tölt be mind a Lélek vezetése előtti megnyílás, mind pedig a Szent Szűz alakja és az ő hatékony közbenjárásának megtapasztalása.

Jézus sajátos követése a Kármelben
Azonban az élet tengerén hajózó utast nem csak látható jelek és belülről ösztönző erő, hanem az Atya keblébe hívó „élő Szó” – Jézus Krisztus – is hívogatja. Minden szerzetesrend – a Kármel is – az Ő szorosabb követésére alakult. Oly nagy azonban a Krisztusban kapott misztérium gazdagsága, hogy az egyes szerzetesközösségek általában csak Jézus egyik-másik tanításának vagy gesztusának a titkaiba próbálnak belehatolni, hogy azt jelenvalóvá tegyék az emberek között, a Szentlélek mindig aktuális ösztönzéseinek engedve. Rajtuk keresztül Jézus Lelke emlékezteti Egyházát arra, amit Jézus földi élete során mondott vagy tanított, s tanúságot tesz arról, hogy Jézus most is él és ma is folytatja megváltói küldetését.

Ilyen módon az Egyházban szerzeteseknek olyan csoportjai jöttek létre, akiket Jézusnak különösen a betegek vagy a gyerekek iránti szeretete, igehirdetése, egyszerű názáreti munkás élete vagy éppen az Ő Atyával való bensőséges párbeszéde, az imája ihletett meg. A Szentlélek vonzásának engedelmeskedő szerzetesek úgy akarták követni a Mestert, hogy az Ő földi életének egy-egy sajátos misztériumába vágytak különösképpen is behatolni.

A Kármel – életüket az imádságnak szentelt remete elődeivel – az Istentől neki juttatott sajátos ajándék szerint leginkább az imádkozó Jézust igyekezett megjeleníteni, s Jézus imádságának titkaiba próbált behatolni. Ezért kezdetben a Kármel-hegység csendes magányában húzták meg magukat az első kármeliták. Később azonban – Európába áttelepülve – a nagyvárosokban is megtelepedtek, sőt olyan világban élő laikusok is csatlakoztak hozzájuk a Szentlélek ösztönzésére, akik a Kármel lelkiségét a saját hivatásukban óhajtották megélni. A Szent Terézia által megújított Kármelnek pedig még olyan szerzetes tagjai is lettek, akik a még nem evangelizált kontinensekre, missziókba is elmentek, hogy az imádság művelésével együtt az örömhírt is elvigyék az embereknek. A Kármelita Rend ezzel nem adta fel ősi hivatását, bár a felületes külső szemlélők, sőt egyes szerzetesek is, nem egyszer így gondolkodtak az évszázadok során, jóhiszeműen ragaszkodva az imádság közben elvonuló Jézus alakjához.

Csakhogy az elvonultság – mint az imádság egyik szükséges feltétele – hangsúlyozásával soha nem szabad elfelejteni, hogy Jézus a maga imádságával nem annyira egy külső elvonultságot biztosító helyhez, mint inkább az Ő mindennél jobban szeretett Atyjához akart ragaszkodni. Azt állította, hogy mindig Vele van, aki Őt küldte. S nem hagyja Őt magára, mert Jézus mindig azt teszi, ami neki kedves. Jézus ugyanis semmit nem tesz magától (vö. Jn 8,29). Jézus nem csak akkor van kapcsolatban az Atyával, amikor bensőségesen Vele beszélget az imában, hanem akkor is kapcsolatban marad Vele, amikor másokhoz szól, mert csak azt adja át, amit Atyjától kapott: Én nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, Ő parancsolta meg, mit mondjak és mit hirdessek (Jn 12,49). Jézus szüntelenül az Atyával együtt élő Fiú, aki állandó dialógusban van Atyjával: akár csendesen elvonul, akár pedig nagy tömegek előtt beszél és cselekszik. Amikor egy fáradságos út után a tanítványok megkínálják ennivalóval, még a testi ételre vonatkozóan is a következő meglepő állítást teszi: Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét (Jn 4,34). Jézusnak tehát az Atyával megélt kapcsolata a legfőbb éltető ereje. De ez a kapcsolat nem korlátozódik pusztán az imádság csendes óráira, hanem a bensőséges elvonultság ideje mellett az Atyával való együtt-tevékenykedést is jelenti. Ezért mondja Jézus azoknak a zsidóknak, akik megbotránkoznak azon, hogy még szombati nyugalom idején sem marad „nyugodtan”, hanem még akkor is gyógyítani merészel: Atyám szüntelen munkálkodik, ezért én is munkálkodom (Jn 5,17). Olyan szoros egység van Jézus és az Atya között, hogy nem csak a másikra irányuló imádságban és tevékenykedésben vannak együtt egymással, hanem egymásban is élnek. Jézus – hogy az Atyával megélt közösségébe hívja tanítványait is – ezt a misztériumot próbálja megértetni az utolsó vacsora alkalmával, amikor így szól hozzájuk: A tanítást, amit hirdetek nektek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másképp nem, legalább tetteimért higgyetek (Jn 14,10-11).

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy bár az elvonultság nagyon is szükséges az imádság gyakorlásához, de az Istennel való kapcsolat megélése nem korlátozódik az imádság idejére. Ha ugyanis az ember az életében nem törekszik ennek az imádságban megszületett kapcsolatnak a fenntartására, akkor imádsága sem hiteles. Ezért van az, hogy a Kármel – bár küldetéséhez alapvetően hozzátartozik az imádságnak megfelelő elvonultság, a csend biztosítása saját tagjai és a kívülállók számára egyaránt – nem a pusztában való megtelepüléshez ragaszkodik mindenáron (mint első remetéi a Kármel-hegyén), hanem az Istennel való kapcsolathoz. A Kármel tehát Jézusnak az Atyával mindig és mindenhol megélt szeretetkapcsolatának a titkaiba szeretne behatolni.

E Jézus által mindenhol megélt és általunk is mindenhol megélhető legfontosabb kapcsolat utáni vágyat fedezhetjük fel Szent Terézia szavaiban, aki az általa alapított szemlélődő kolostorokban élő lányainak ezt írja: Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, s mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán csak félreeső zugokban volna lehetséges a belső ima (Az alapítások könyve 5,16). Mindazokat, akik a kármelita lelkiséget – hivatásuknál fogva – a világban próbálják megélni, különösen is megerősíthetik hivatásukban a szentanya alábbi mondatai: A szeretetnek nehéz körülmények között kell érvényesülnie, leányaim! Nem a magányos zugokban, hanem az alkalmak kellős közepében. S higgyétek el nekem, hogy bár itt több hiba fordul elő, s talán némi sérelem is esik a lelken, összehasonlíthatatlanul nagyobb a lelki hasznunk (uo. 5,15).

A Kármel – Illés kútja, mely a legmélyebb szomjúságával szembesíti az embert, hogy képessé tegye az evangélium által felkínált élő víz elfogadására
A Kármel-hegy remetéinek életét és Avilai Szent Teréz idézett sorait összevetve érthetjük meg a Rend mai Rendelkezéseinek egyik fontos állítását, ami szerint a Terézi Kármelt egyszerre jellemzi a Kármel lelkületéhez és hagyományához való hűség és a szüntelen megújulás akarása (n. 1). A Kármel – misztikus célját, az Istennel való egyesülés vágyát, fel nem adva, hanem még inkább elmélyítve – így tágult ki olyan egyetemes távlatokra, amelyben minden keresztény ember, életállapota és egyéni hivatása sajátosságainak figyelembe vételével, megtalálhatja és megtanulhatja legalapvetőbb hivatását, amit a Katekizmus így fogalmaz meg: Az ember arra teremtetett, hogy közösségben éljen Istennel, akiben megtalálja boldogságát (KEK 45).

A Kármel tehát az ember létének kiteljesedését és a hozzá vezető utat kínálja fel az Istennel elmélyülő kapcsolat lelki kincseinek megosztása által annak tudatában, hogy az ember mind természete, mind hivatása révén vallásos lény. Istentől származik, Isten felé megy, és csak úgy él emberhez méltó életet, ha szabadon megéli Istennel való kapcsolatát (KEK 44). Minderről prófétai egyértelműséggel tesz tanúságot az egyre több tudás birtokában önelégültnek tűnő, de szíve mélyén kielégületlen mai ember előtt. Keresztes Szent János ezért merészeli ilyen egyértelműséggel kimondani: „Ahol nem tudják Istent, nem tudnak semmit” (A szellemi páros ének 26,13).

A Kármel az imádság iskolája.
Még ettől is több: a hiteles katolikus keresztény hit megélésének iskolája. Nem egy pusztán intellektuális lelki kíváncsiság kielégítésére szolgál. Mesterei tanításukat az élő Istennel a hitben megélt tapasztalataikból merítették, s azt állították, hogy olvasóik csak akkor fogják igazán megérteni tanúságtételüket, ha maguk is saját tapasztalatra tesznek majd szert ezen a téren. Ezért nem csak beszélnek vagy írnak az imádságról, mint az Istennel való élő kapcsolatról, hanem észrevétlenül a saját Istennel való párbeszédjükbe vonják be a tanítványaikat. Keresztes Szent János például így indokolja és jellemzi rövid írásai szükségességét a Mondásaihoz írt előszavában: Te, Uram, szereted az okosságot; szereted a világosságot; szereted a szeretetet, jobban, mint a léleknek valamennyi egyéb cselekvését. Azért tehát ezek a mondások okosítani fogják a haladót, világítani fognak neki az úton, és éleszteni fogják haladtában a szeretetét. Maradjon tehát távol a világ szónoklása; távol legyen minden szószaporítás és az emberi okosságnak száraz, gyönge és csalárd beszédmódja és ékesszólása, mely Neked mindig visszatetszik. A szívhez szóljunk édességgel és szeretettel áthatott szavakat, melyekben Te kedvedet leled. (…) Te add meg ezt, Irgalom Atyja, mert nélküled, Uram, semmit sem tehetünk.

A Kármel tanítása és léte tehát nem eggyel több információt kínál a mai ember számítógépekkel bővített értelmi kapacitásának, hanem az ember szívéhez kíván szólni. Mint egy jó orvos, aki nem pusztán a szimptómák kezelésére törekszik, az isteni Orvostól tanult irgalommal párosult szókimondással állítja, hogy mi minden ember – a mai kor emberének is – legfőbb baja: A léleknek egészsége nem egyéb, mint Istennek szeretete, s így, ha szeretete nem teljes, akkor az egészsége sem az, s ennek következtében betegnek érzi magát (A szellemi páros ének 11,11). Az ember eme legfőbb szükségletének feltárásával a Kármel az Üdvözítővel – Krisztussal – való találkozás „helye”, a kút, ahol az Isten által felkínált ajándék, az „élő víz” forrása feltárul Isten és az ember szomjúságának összetalálkozásában. Illés kútjának vize – a Kármel léte és szentjeinek tanúságtétele – az ember szomjúságát felkeltve hirdeti: Isten szomjazik, hogy mi is szomjazzunk utána (KEK 2560). A Kármel-hegyi Illés-kútnál megszületett Kármel arra hivatott, hogy az élő Isten értünk aggódó panaszára adandó választ felszínre hozza az ember szívéből. Isten eme panasza – Jeremiás próféta közvetítő szavai által így hangzik: Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek (Jer 2,13). Az Isten panaszára adandó egyetlen lehetséges válasz pedig azt jelenti, hogy az ember felismeri és tudatosan megéli az Istennel való kapcsolat szívébe ültetett vágyát, vagyis imádkozni kezd. Ebben – saját szívének legmélyebb vágyai és a benne imádkozó Lélek sugallatai mellett – hatékonyan segítheti őt a Kármel lelki mestereinek tanúságtétele, hogy azok példáján és tanításán felbátorodva, egyre mélyebben hagyja magát belevonni az imádság párbeszédébe, amely a hit felelete a megváltás ingyenes ígéretére, a szeretet válasza az Egyszülött Fiú szomjúságára (vö. KEK 2561).