A 2009-ben, Avilában tartott Általános Káptalan alkalmával a testvérek azt kérték, hogy 2014-ben, Avilai Szent Teréz Anyánk születésének ötszázadik évfordulója küszöbén emlékezzünk meg egyik lelki gyermekének négyszáz évéről is: az 1614-ben született Feltámadásról nevezett Lőrinc testvérről. Lőrinc testvér alázatos, nem klerikusi státuszú kármelita volt; aki sok keresztény és nem keresztény körében nagy népszerűségnek örvend az egész világon. Egyszerű, de nagyerejű, ragyogó írásait sok nyelvre lefordították, és a mai napig újra és újra kiadják.

1991-ben, halálának háromszázadik évfordulóján akkori generálisunk, P Camillo Maccize értékes levelet írt Lőrinc testvér lelkiségéről és missziós tevékenységéről. Én magam is szeretné most néhány szót szólni a kármelnek e gyermekéről, mégpedig életének két jelentős szakaszáról. Először Nicolas Herman fiatal laikus életéről (ez volt a világi neve), majd a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvérről, a kármelita laikusról.

I. Nicolas Herman, az ifjú laikus

Már pusztán az emberi és keresztény élet szempontjából ösztönző lehet életet első szakasza számunkra, akik Krisztus és a Kármel fényében élünk, akár laikusként, akár szerzetesként.

Nicolast 1614-ben (pontos dátum nem ismert) keresztelték meg a lotaringiai Hérmélin kis falvának templomában. A terület jelenleg Franciaországhoz tartozik, akkor azonban önálló nagyhercegség volt. Jóformán semmit sem tudunk családjáról, sem e vidéki környezetben történt neveltetéséről. Egy esemény azonban egész életére hatással volt. Tizennyolc éves korában, télen, amint egy csupasz fát szemlélt, és arra az ébredésre gondolt, amely minden tavasszal az egész világon visszatér, Nicolast egyszerre mélyen megragadta az isteni gondviselés mélységes jelenléte, amelyből soha meg nem szűnő élet fakad. Értelmét egészen új fény árasztotta el: a megébredt hit fénye. Isten közel jön, és mindenben jelen van. Az élő Istennek ez a megtapasztalása mélységesen a lelkébe ivódott.

Akkoriban azonban nehéz volt az élet Lotaringiában: dúlt a rettenetes „harmincéves háború”, sok-sok rombolással, gyilkossággal, erkölcstelenséggel. Nicolast behívták a Nagyhercegség seregébe. E hányattatott időszakban lelke elvesztette tizennyolc éves kori látását – később panaszkodik elkövetett bűneiről, ám nem tudjuk, pontosan mire utal. Többször is került szemtől szembe a halállal. 1635-ben súlyosan megsebesült Rambervillers ostromában, amelyet a Lotaringiai Nagyhercegség vissza igyekezett hódítani. Nicolas visszatért falújába. Míg teste gyógyult, lassacskán lelke is helyreállt.

Nem sokkal később kapcsolatba került egy remetével, és úgy döntött, osztozik magányos életében. Ez azonban nem az ő útja volt. Minden bizonnyal megérezte benne az isteni értéket, az imádság forrása azonban nem áradt úgy, ahogy ő azt elképzelte. Párizsba ment, ahol egy tekintélyes uraságnál szolgált. Isten azonban ide se szánta őt.

Álljunk megy egy pillanatra Nicolas ifjúkori laikus képénél. Nehéz körülmények között „ismerte meg” az „életet és a világot.” „Az életért való küzdelemben” megismert a hosszú és rettenetes háborút, számos félelemmel járó helyzetbe került, megtapasztalta a szegénységet és az éhezést. Felfedezte saját emberi természete gyengeségét is: bűnre való hajlamát, amelynek tudatát egész életében alázatosan szem előtt tartotta, akárcsak lelki anyja, a Jézusról nevezett Teréz.

A szeretet azonban győzedelmeskedik. Nicolas nem érdemli a Jelenések Könyvénekítéletét: „Egy kifogásom van ellened: elhagytad az első szeretetet.” (jel 2,4). Katonaként, sebesültként, kivándorlóként, munkásként, fiatal laikusként visszatalál az isteni Jelenlét tizennyolcéves kori lángjához. A világban élve, sok küzdelem közepette, lassan létrejön benne a keresztény, kármelita lelkület, amely határtalanul nyitott Istenre, az ő kegyelmére, az ő konkrét kívánságára.

Nicolas a lelki ébredés, a lépésről lépésre történő feltámadás példája számunkra, amely csendesen hív, szelíden indít bennünket.

II. A feltámadásról nevezett Lőrinc testvér

Párizsban Nicolas Herman kapcsolatba került a Rue de Vaugirard-i Szent József kármelita kolostorral, amely akkoriban nagy és buzgó volt. 1640 júniusában, 26 évesen belépett konverzus testvérként (a Konstitúcióban: „frater donatus”), és két hónap elteltével megkapta a habitust (ami akkoriban meglehetősen különbözött a klerikus testvérekétől: nem tartozott hozzá kapucni, se fehér kabát; a konverzus testvérek pedig a refektóriumban és a kórusban az utolsó helyeket foglalták el). Neve innentől kezdve „a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér” lett.

Két hónap jelöltséget és két év noviciátust követően, 1642 augusztus 14-én – a Boldogságos Szűzanya mennybevételének előestéjén – Lőrinc testvér (akkor 28 évesen) örökfogadalmat tett, mint konverzus testvér. A Rend Konstitúciója kijelentette, ennek a „nem klerikus” testvérnek „buzgónak, egyszerűnek, hűségesnek, a munkában pedig odaadottnak” kell lenniük, mivel „dolgozni hivatottak”. A házi káptalanon nem szavazhatnak, a kórusimán nem vesznek részt, amikor pedig házi foglalatosságaik miatt nem tudnak jelen lenni a szemlélődő imán, az elöljáró által meghatározott egyéb időpontban kell imádkozniuk, gyakran esténként, vagy éjszaka.

Így hát a laikus testvérekre sok kétkezi munka jutott. Lőrinc testvér a nagy közösség szakácsa lett, majd cipőjavító, gyakran pedig templomi szolga (például ministrált a paptestvérek számos miséjén, mivel akkoriban még nem volt koncelebrálás). Gyakran volt úton, szükséges megbízásokkal, néha pedig adományt kéregetett, akár Bourgogne-i vagy Auvergne-ig utazott ellátmányért.

Nehéz kezdet után nagy öröm

Nicolas Herman tehát egészen új környezetben találta magát. Olyan radikális változás történt körülötte, amely bármelyikünkkel megtörténhet, legyünk bár laikusok vagy szerzetesek: költözés, új feladatok, új helyzet a munkahelyen, a lakóhelyünkön, beilleszkedés egy közösségbe, családba, a társadalomba… Lőrinc testvér, bár új élethelyzetbe került, új kihívásokkal, társakkal és feladatokkal, nem vakon tapogatózott előre. Tudta, hogy a kegyelem Istene vár rá, ő pedig valóban határtalanul Neki akarja adni magát. Egy apácának, akit jól ismert, így írt (harmadik személyként utalva saját magára): „Ön tudja, hogy az ő legfontosabb gyógyszere, már több mint negyven éve, amióta szerzetesi életet él, az, hogy mindig Istennel van, hogy nem tesz, nem mond és nem gondol semmi olyat, ami Neki nem kedves, és semmi más célja nincs, mint hogy őt egészen tisztán szeresse.”

Egy szerzetes pap azonban, feltehetően a gyóntatója (aki „teljes mértékben” tudott „nagy szenvedéseiről” és a „nagy kegyelmekről”, amelyekkel Isten megajándékozta lelkét) – mindenesetre lelki tanácsadója – még egy lényeges szempontra felhívja figyelmét:

Amikor beléptem a rendbe, megfogadtam, hogy egészen Istennek adom magam engesztelésül bűneimért, és szeretetéért lemondok mindenről, mai nem Ő maga. Az első években imáimban rend szerint a halálról való gondolatokról elmélkedtem; az ítéletről, a pokolról, a paradicsomról és bűneimről. Néhány évig ez így ment, közben pedig a napom többi részében, ahogy a munkámban is, Isten jelenlétébe helyeztem magam, akit mindig magam mellett tudtam, sokszor pedig a szívem mélyén is éreztem. Ezáltal olyan nagyra kezdtem becsülni Istent, hogy egy idő után már egyedül a hit tölthetett be. Kitartóan így tette imáimban, és így nagy gyengédséget és sok vigasztalást kaptam. Ilyen volt hát számomra a kezdet.

Megtaláljuk azonban lelki tapasztalatának fájdalmas árnyoldalát is:

Megmondom önnek őszintén, hogy az első tíz évben sokat szenvedtem. Minden bajom oka annak nyugtalansága volt, hogy nem kapcsolódhattam Istenhez olyan szorosan, ahogy szerettem volna, korábbi bűneim mindig szemem előtt voltak, akárcsak a nagy kegyelmek, amelyeket Isten ajándékozott nekem. Ebben az időszakban gyakran elestem, de azonnal fel is álltam. Úgy tűnt számomra, hogy a teremtmények, sőt, még maga Isten is ellenem vannak, és egyedül a hit áll mellém. Olykor az a gondolat gyötört, hogy csak gőgösségem miatt igyekszem mindig megtenni azt, ami másoknak csak nagy fáradtság árán sikerül; máskor azt gondoltam, hogy kárhozatra vagyok ítélve, és nincs számomra megváltás. Amikor végre abbamaradtak az efféle gyötrelmek és nyugtalanságok – amelyek egyáltalán nem csökkenetették Istenbe vetett bizalmamat, hanem csak növelték hitemet -, egyszerre megváltoztam, lelkem pedig, amely mindig zaklatott volt, mély belső békét kezdett érezni, egészen mélyen, mintegy belső nyugvóhelyén.

E levélből arra következtethetünk, hogy Lőrinc testvér – aki „már több mint negyven éve szerzetesi életet él” – szerzetességének „első tíz évében” a lélek éjszakáján ment keresztül, később pedig harminc éven keresztül „nagy belső örömökben” részesült, ahogy azt ő maga is elmondja az apácához írt levélben, amelyet már idéztünk. Ez a levél főként Isten Jelenlétének állandó „gyakorlásáról” számol be, valamint annak gyarapító hatásáról:

Pillanatnyilag annyira hozzászokott ehhez az isteni jelenléthez, hogy minden helyzetben folyamatos segítsége származik belőle. Már vagy harminc éve lelke olyan állandó, olyan nagy belső örömöket élvez, hogy csak nagy gonddal tudja azokat magában tartani. Ha olykor kicsit eltávolodik ettől az isteni jelenléttől, Isten azonnal érezteti vele jelenlétét lelkében, hogy visszahívja; ez gyakran előfordul vele, amikor külső feladataiban tevékenykedik. A belső vonzásra nagy hűséggel válaszol: Istenhez emeli szívét,0 vagy szelíd, szerető tekintetet vet rá, vagy pedig néhány szót szól hozzá, amelyek e szerető találkozásban előjönnek benne. (…) E tapasztalatok révén biztos abban, hogy Isten mindig a lelke mélyén lakozik, hogy eziránt semmi kétsége nincs, bármit tegyen is vagy bármi történjen is vele.

A kármel lelkülete

Fontos kiemelnünk, Hogy Lőrinc testvér, amikor a Kármelbe lépett, olyan közösségre talált, amely igen buzgó volt, és amelyben a terézi reform lelkülete élt. Lőrinc párizsi rendtársai fordították le Szent Teréz és Keresztes Szent János műveit. Szakács lévén minden bizonnyal sokat hallotta prédikációkban és előadásokban, elöljárói és gyóntatói tanácsaiban Terézia anyánk szavait, amelyben arra emlékeztet, hogy nem szabad csüggednünk, „ha az engedelmesség azt kéri tőletek, hogy külső tevékenységeket végezzetek: ha a konyhában kellene dolgoznotok, legyetek meggyőződve arról, hogy az Úr ott van a fazekak között, és külső-belső segítséget nyújt nektek, (…) éppen ahogy az igazi szerelmes sohasem szűnik meg szeretni kedvesét, hogy munkáinkban, még ha csupán engedelmességből és szeretetből cselekszünk is, mindig igyekezzünk összeszedettek maradni, és bensőnkben forduljunk Istenhez” (Alapítások könyve, 5. fejezet).

Ami a szemlélődés és a cselekvés gyümölcsöző, harmonikus egységét illeti, Lőrinc testvér – aki maga is igen aktív és egyben mélységesen szemlélődő volt – kármelita papok és képzésben lévők számára egyaránt hasznos tanácsokat nyújt, de szemlélődő nővéreink számára is, és minden keresztény számára, akár laikus, akár szerzetes, arra, vonatkozólag, hogyan végezhetjük napi tevékenységeinket és apostoli szolgálatunkat, legyen az szerény és rejtett vagy dicső és elismert.

Ember és lelkivezető

Ha jobban meg akarjuk ismerni Lőrinc testvért, a legjobb, ha elolvassuk „Lelki tanácsait” és „Leveleit”, amelyeknek eredeti szövege nemrégiben gondviselés szerűén előkerült. Lőrinc testvérben itt intelligens, nagyon becsületes emberre ismerhetünk. Világos elméje a lényegre tör; tanítását a hitre és Isten mély megtapasztalására alapozza; szavai egyszerűek, de meggyőzőek; amit mond mindig gazdag és értelmes; időnként saját állítása szerint „könyvekhez” fordul, mivel nem akarja elhanyagolni tápláló lelki olvasmányait; érződik, hogy szíve nyitott és természete egyenes; jó humorérzéke van, és nem beszél fölöslegesen.

Sok híres barátja nagyra értékelte őt. Későbbi életrajz írója, Joseph Beaufort, Monsignor Antoine de Noailles (Chalons-sur-Marne püspöke, majd később Párizs bíborosa) általános vikáriusa gyakran jött tanácsot kérni Lőrinc testvérhez. Arról számol be, hogy a „misztikus szakács” az első beszélgetésük alkalmával ezt mondta neki: „Isten világosítja meg azokat, akik valóban az övéi akarnak lenni; ha megérint ez a cél, kérhetem tőle ahányszor csak akarom, és nem kell félnem, hogy zavarom őt; ellenkező esetben azonban nem is közeledhetek hozzá…”

Néhány tanú arról számol be, hogy Lőrinc testvér nyers volt; nem neveletlen, hanem parasztosan egyenes, mint az egyszerű munkás, aki nem vesztegeti az idejét dicséretekre és formaságokra. Beaufort így festi le jó „sztarec” arcképét: „Lőrinc testvér e tulajdonsága egyáltalán nem tette őt vaddá. Nyitott volt és befogadó, amely által bizalmat ébresztett, és a vele beszélő azonnal azt érezhette, hogy neki bármit elmondhat, és hogy benne jó barátra lelt. Ő pedig, amikor tudta, kivel van dolga, szabadon beszélt és nagy jóságot tanúsított. Amit mondott, egyszerű volt, de mindig találó és értelemmel teli. A nyers külső mögött egyedi bölcsesség rejlett, és olyan szabadság, amely túltett egy átlagos, szegény konverzus testvér képességein; olyan éleslátás, amely felülmúlt mindent, amit vártak volna tőle”. És még: „jó szívvel állt a világhoz. Kellemes megjelenése, barátságos emberi külseje, egyszerű és szerény arca gyorsan megbecsülést és jóindulatot vívott ki számára mindenkiben, aki meglátta. Minél többet járt hozzá valaki, annál inkább az igazság és a kegyesség olyan alapjára talált benne, mint szinte senki másban. (…) Ő, aki nem hasonlított azokhoz, akik sohasem alázkodnak meg, és úgy gondolják, az életszentség nem fér össze az eredetiséggel; ő, aki sohasem alakoskodott, mindenkivel emberileg azonosult, és jóságosan bánt testvéreivel és barátaival anélkül, hogy különbözni igyekezett volna tőlük.”

A nagy Fénelon, misztikus szakácsunk másik nagy tisztelője személyesen ismerte, és így tanúskodik róla: „A szentek saját szavai nagyban eltérnek azoknak a szavaitól, akik megpróbálják lefesteni őket. Genovai Szent Katalin a szeretet tékozlója. Lőrinc testvér természet szerint nyers, a kegyelem folytán azonban finom. Én találkoztam vele, és kiváló beszélgetést folytattunk a halálról, miközben ő nagyon beteg és … nagyon vidám volt.” Bossuet-hez pedig, egyik aprólékos vitájuk során az igazi misztikáról, így ír: „Minden nap tanulhatunk valamit, ha megfigyeljük Isten útjait azokban, akik tanulatlanok ugyan, mégis sokat tapasztaltak. Nem lehetett volna a gyakorlatban tanulni, például a jó Lőrinc testvérrel beszélgetve?”

Néhány lelkivezetői gondolat tanításából

Anélkül, hogy túl hosszan kitérnénk teológiájára, melyet józan hit, megingathatatlan bizalom, feltétel nélküli szeretet hat át, hallgassuk meg Lőrinc testvér erős, érett meggyőződését Leveleiből és „Lelki szabályaiból”.

Hosszas, személyes tapasztalat révén Lőrinc testvér meggyőződött arról, hogy Isten jelenléte kiváló eszköze annak, hogy a Vele való egyesülés növekedjen. Lelki vezetőjének magyarázza – ahogy azt fentebb olvashattuk -, hogyan váltott át fokozatosan az elmélkedő imádságból az Úrral való szeretetteljes kapcsolatra, aki „szíve mélyén” jelen van, és hogyan vitte ezt tovább a nap további részében, munkája során is. Folytatja:

Nem találok semmi fáradtságot, se kétséget helyzetemben, mivel akaratom nem más, mint Isten akarata, ezt pedig mindenben igyekszem megtenni, és annyira alárendelem magam neki, hogy még egy szalmaszálat sem emelnék fel a földről akarata ellenére, hanem csakis az iránta való tiszta szeretetből. Elhagytam minden olyan ájtatosságot és imát, ami nem kötelező, és annak szentelem magam, hogy mindig kitartsak az Ő szentséges jelenlétében; egyszerű figyelemmel, és Istenre vetett folyamatos, szerető tekintettel. Ezt a jelenlétet hívhatnám Isten pillanatnyi jelenlétének, vagy még inkább a lélek Istennek folytatott néma, titkos társalgásának, amely szinte szakadatlan, és időnként olyan nagy belső, sőt, gyakran külső vigasztalásokat és örömöket ad nekem, hogy alig tudom azokat magamban tartani.

Lőrinc tehát Isten jelenlétének hiteles prófétája és apostola. Egy szerzetesnőnek így ír:

Ha prédikátor lennék nem beszélnék másról, mint Isten jelenlétének gyakorlásáról; ha pedig lelki vezető lennék, mindenkinek ezt javasolnám, annyira hasznosnak és szükségesnek tartom. Véleményem szerint a lelki élet teljes egészében ebben áll, és úgy látom, ha jól végezzük, rövid idő alatt lelki emberré válhatunk.

Erőfeszítés nélkül azonban nem sokra megyünk. Lőrinc testvér már, amikor a Kármelbe lépett, biztos volt benne, Hogy „mindent oda kell adni a Mindenért”. Ahhoz, hogy megtaláljuk a „die ac nocte”, éjjel-nappal Isten Akaratában és Jelenében élni, ahogy arra a Kármel Regulája hív minket, szükség van a Jézusról nevezett Szent Teréz által említett „determinada determination”-ra. A kármelita Lőrinc, Szent Teréz és Keresztes Szent János gyermeke is hasonlóképpen gondolkodik. A következőkben erről számol be:

Tudom, ehhez arra van szükség, hogy a szív minden mást kiürítsen magából, mivel egyedül Isten kívánja birtokolni azt; és mivel csak úgy birtokolhatja, ha minden mástól kiüresíti, ami nem Ő maga; tehát csak úgy cselekedhet benne, csak úgy teheti azt vele, amit akar, ha teljesen neki adjuk szívünket, hogy kívánsága szerint cselekedjen vele.

Ám – folytatja Lőrinc testvér -, az Istennel való egyesülés, ha „tiszta szeretettel” törekszünk rá, hatalmas boldogság forrásává válik:

Nincs a világon édesebb, finomabb életmód, mint az Istennel való folyamatos társalgás; ezt csak azok értik, akik gyakorolják és ízlelik azt.

A jelenlétnek ezt a gyakorlását tehát tanulni kell, aztán egész életünkön át újra és újra. Lőrinc testvér elismeri, hogy eleinte neki is, nehézségei voltak ezzel:

Ebben a gyakorlatban nem kevés fáradtságom volt, mégis minden nehézség ellenére kitartottam benne, nem ijedtem meg és estem kétségbe, ha akaratom ellenére elterelődött a figyelmem. Egész napom során nem foglalkoztam kevesebbet Istennel, mint az imáimban, (…) még akkor sem, amikor munkámba merültem. (…) Ez volt tehát a szokásom, amióta beléptem a rendbe. Bár nagyon félénken és tökéletlenül gyakoroltam, mégis nagy előnyöm származott belőle. (…) Végül, ha e gyakorlatokat ismételjük, egyre könnyebbé válnak, Isten jelenléte pedig mintegy természetessé válik.

Az Isten jelenlétébe való élet tanulása tehát fokozatos, de állandó. Lőrinc jó pedagógusként, tapintatosan és előrelátóan, ezt ajánlja egy asszonynak:

A jóság Istene nem kér tőlünk sokat: csak néha egy kis gondolatot, az imádás egy kis jelét, néha azt, hogy a kegyelmét kérjük, néha, hogy ajánljuk neki fáradtságunkat, vigasztalódjunk általa; étkezés vagy beszélgetés közben időnként emelje fel hozzá szívét: a legkisebb gondolat is nagyon kedves lesz előtte. Ehhez nem kell hangosan kiabálni: Ő közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Nem szükséges állandóan a templomban lennünk ahhoz, hogy Istennel legyünk; szívünket olyan kápolnává alakíthatjuk, amelybe olykor-olykor visszahúzódhatunk, hogy beszélgessünk vele, alázatosan és szeretettel. Bárki képes efféle baráti beszélgetésre Istennel, ki jobban, ki kevésbé. Ő tudja mire vagyunk képesek.

Fokozatosan kialakul bennünk annak akarata és szokása, hogy gyakran forduljunk a jelenlévő Istenhez. Lőrinc testvér a következőt kéri tőlünk:

Gyakoroljuk hűségesen ezt a jelenlétet, és a bennünk lévő Istenre tekintést, ezt pedig szükséges mindig gyengéden, alázatosan, szeretettel tennünk. (…) Különösen azzal kell ügyelnünk, hogy ezt a belső tekintet előzze meg külső cselekedeteinket is, azokat mindig kísérje, és akkor is ott legyen, ha elvégeztük azokat. Hosszú idő és sok fáradtság, mire magunkévá tesszük ezt a gyakorlatot, mégsem csüggedhetünk el, ha elmarad, a szokás ugyanis csak fáradtság árán jön létre; ha azonban létrejön, örömmel fogjuk végezni azt.

Lőrinc testvér az Istennel való mély egységre igyekszik elvezetni bennünket; a hűséges lélek számára szépséges, örömteli távlatokat nyit meg:

Istennek ezt a jelenlétet, amely eleinte egy kicsit fáradtságos, ha hűségesen gyakoroljuk, titkon csodálatos hatással van a lélekre, bőséggel hívja le rá az Úr kegyelmeit, és akadályok nélkül vezeti el erre az egyszerű tekintetre, a mindenütt jelenlévő Isten szerető érzékelésére; ez pedig az imádság legszentebb, legbiztosabb, legegyszerűbb és leghatékonyabb módja. Isten jelenléte és e belső tekintet révén a lélek barátságot köt Istennel, olyannyira, hogy szinte az egész életet átszővi a szeretet folyamatos tetteivel, imádattal, bűnbánattal, hittel, hálaadással, felajánlással, kéréssel, és a legkiválóbb erényekkel. Ez olykor egyetlen, szakadatlan tetté alakul át, tudniillik, ha a lélek szakadatlanul gyakorolja az isteni jelenlétet.

Halála előtt három hónappal Lőrinc testvér így ír:

Az jelenti a vigaszt számomra, hogy a hit révén látom Istent. Úgy látom őt, hogy néha már legszívesebben az mondanám: „Többé már nem hiszek, hanem inkább látok; tapasztalom azt, amit a hit tanít.” Ezzel a bizonyossággal és a hit e gyakorlásával vele élek és vele fogok meghalni. (A „bizalomról” pedig így folytatja:) Sohasem tudunk kellőképpen bízni egy ilyen jó és hűséges barátban, sem ebben a világban, sem az eljövendőben nem hagy el minket.

Miután e ragyogó távlatokról szólt, Lőrinc testvér mindenkihez ezt az utolsó buzdítást intézi, amely legyen most összefoglalónk zárszava:

Tudom, hogy kevesen jutnak el idáig: olyan kegyelem ez, amellyel Isten csak bizonyos választott lelkeket ajándékoz meg, mivel ez az egyszerű tekintet végül is az ő bőkezűségének ajándéka. Mindazokat, akik magukévá akarják tenni ezt a szent gyakorlatot, azzal bátorítanám, Isten ezt rendszerint azoknak adja meg, akik rendelkezésére bocsájtják önmagukat. Ha pedig nem adja meg, akkor is lehetőségünk van legalább – rendszeres kegyelmeinek segítségével – Isten jelenlétének gyakorlása révén eljutni az imádság olyan módjára és állapotára, amely nagyon közel van ehhez az egyszerű tekintethez.

A gondviselés jóvoltából történt felfedezés

Mindeddig Lőrinc testvér írásainak egyetlen, nyomtatott szövegváltozata állt rendelkezésre, amelyet Beaufort atya állított össze1691-ben. Az olvasók és írók csak erre hagyatkozhattak. Most egészen gondviselés-szerűen, előkerült egy 1745-ből származó kézirat, amely néhány tizenhetedik századi vallásos szerző műveinek átiratát tartalmazza. Ezek között megtalálták a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér Leveleit és Lelki szabályait is.

E lelet alapján újabb kritikai kiadás készül írásaiból. Ezekből még hűbb, szabadabb, „terézibb” képet kaphatunk Lőrinc testvérről, ugyanis már most fény derült néhány stilisztikai, de Beaufort korára jellemző hagiográfiai nyomra. Ez korántsem csökkenti nagy hálánkat Joseph de Beaufort iránt: nélküle a következő nemzedékek nem ismerhették volna meg ezt az egyszerű, laikus testvért. Ő azonnal megérezte a „misztikus szakács” leleki szabadságát, akivel huszonöt éven át kapcsolatban volt; megértette tanításának fontosságát, és az írásaiban és életpéldájában rejlő apostoli kisugárzás lehetőségét. Lőrinc testvér az Isten Napjának prófétája, amely beragyogja életünket, hacsak nem döntünk úgy mi magunk, hogy árnyékban maradunk.

Lőrinc testvér missziója folytatódik

Lőrinc testvér szerte a világon sok Istent kereső ember szívében rendkívüli helyet foglal el, még protestáns, anglikán és ortodox testvéreink körében is. Sok keresztény szereti őt, követik tanácsait, és fénylő lelkivezetőként, igazi szentként tisztelik. Isten Napjában fürdőző életével, ragyogó tanúságtételével a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér, a Kármel igazi gyermeke, ma is folytatja jótékony misszióját. Istenhez vezet minket, aki egész életünkben egyszerűséggel és szeretettel van jelen. Ne féljünk hozzá folyamodni…

A Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén
Róma, 2014. szeptember 14.

P. Saverio Cannistra OCD
Általános Elöljáró