Illés próféta
Az Ószövetség legnagyobb szent alakjai között tartjuk számon, akit mohamedánok, zsidók, keresztények egyaránt tisztelnek. A keleti keresztény egyházak valamennyi liturgikus hagyományában megtaláljuk az ő tiszteletét. A nyugati egyházban leginkább a Kármelita Rend tartotta éberen a nagy próféta emlékét és kultuszát. Az üdvösségtörténetben fontos szerepet tölt be a személye az élő Isten tanúi között, akik által a Szentlélek előkészítette és meghirdette a Jézus Krisztus által adandó teljes kinyilatkoztatást.
Az Újszövetség harmincháromszor említi a próféta nevét, leginkább Jézus vagy Keresztelő János identitásával kapcsolatosan. Mt. 11,14 és 17,11-13 arról tanúskodik, hogy Jézus úgy beszél Keresztelő Jánosról, mint Illésről, akinek el kell jönnie Mal 3,23-24 szerint. Lukács és János evangéliumában pedig Jézus gyakorta hasonló helyzetekben található vagy hasonló gesztusokat tesz, mint Illés. (Különösen megfigyelhető ez a kifejezésbeli párhuzam az Ószövetség görög ún. Hetvenes fordítását használva egybevetésül). A negyedik evangéliumban az élet témája kapcsolja össze leginkább Illés és Jézus személyét: mindketten az élő Istenről tesznek tanúságot, Aki életet ad az embereknek. Illést földi küldetése végén pedig nem várja hasonló sors – a halál -, mint az Úr összes többi nagy választottját, hanem az égbe ragadtatik (2 Kir 2,11), mint az élet Istenének a prófétája. Illés tehát fontos előképéül szolgál a kinyilatkoztatásban Jézus Krisztusnak. A Tábor-hegyi jelenetben Illés személye jelképezi a próféták sorát, míg Mózes a Törvény képviselőjeként van jelen Jézus színeváltozásakor (Mt 17,1-9 Mk 9.2-9 és Lk 9,28-36).
A Szentlélek kinyilatkoztatásának ószövetségi szimbólumai is megtalálhatók az Illésről írott szövegekben. Az életet hozó eső, melyet Isten a hosszú szárazság után Illésnek a Kármel-hegyen mondott imájára válaszul küld, a Lélek megtermékenyítő erejének kifejezése (1 Kir 18.41-45). Illés imájára száll le tűz az égből, hogy megeméssze az Istennek felajánlott áldozatot (1 Kir 18,30-40). Magának Illésnek a személye is a tűz szimbólumával van szemléletesen jellemezve a Szentírás szavai által: „Ekkor, mint tűzvész, Illés próféta jött, kinek szava lángolt, mint égő fáklya” (Sir 48,1). Az égből jövő tűz a Lélek átformáló hatalmának – a pünkösdi misztériumnak – egyik előképe. A hatalmas szélvész, a csendes szellő ill. a csend megtapasztalása is a Lélek jelenlétére utaló kép (1 Kir19,11-13).
Illés Acháb (Kr.e. 874-853) és Achaszja (853-852) királyok uralkodása alatt élte prófétai küldetését, vagyis a választott nép történetének nehéz időszakában, amikor Baál – a főniciaiak istenének – kultusza veszélyezteti Jahvénak, az egyedülvaló Istennek a tiszteletét.
Az Illés név jelentése „az Úr az én Istenem”. Illés prófétai tűzben ég a buzgóságtól amellyel megvallja népe előtt Izrael egyedüli szent Istenének nevét. Prófétai küldetésének érzi még Isten igazságosságának kinyilvánítását, Jahve szegényeinek védelmezését az emberi hatalmaskodással szemben.
Az Illés-ciklus úgy mutatja be a prófétát, mint Isten Szavának élő tanúját. Minden cselekedetét ugyanis Isten Szava irányítja. Még a Kármel-hegyi Isten-kísértésnek tűnő könyörgésében is megmutatkozik, hogy még ekkor is az Úr szavának engedelmeskedik (1 Kir 18,10). Talán csak az Izebel királyné bosszújától való meneküléskor hagyatkozik saját érzéseire, félelmére az Istentől jövő sugallat kivárása, felismerése helyett.
Illés Isten Szavának hallgatásában, s annak tettekre váltásában illetve közzétételében az imádkozó – a szüntelenül az Úr jelenlétében élő (1 Kir 17,1) – embernek a Szentírásban található legnagyszerűbb modelljei közé tartozik. Általa érthetjük meg mit jelent Isten barátjának lenni, s hogy az üdvösségtörténet nem más, mint az Istennel való barátság, dialógus – a hívás és a válasz – története.
Ő a próféták atyja, azok közül való, akik Istent, az Ő Arcát keresik (Zsolt. 24,6). Illésnek a neve „az Úr az én Istenem” – előre hirdeti a nép kiáltását válaszul a Kármel hegyén mondott imájára (1 Kir 18,39). Jakab apostol is őrá hivatkozik, hogy a híveket imára serkentse (Jak. 5,16b-18). Ilés a Kerit pataknál töltött visszavonultságban megtapasztalja az Isten irgalmát, s utána megtanítja a szareptai özvegyasszonynak, hogyan kell hinni az Isten szavában (1 Kir 17,2-6; ill. 17,7-24). A Kármel hegyén az ő könyörgő imájára válaszol az Úr tűzzel, amely megemészti az égő áldozatot (1 Kir 18,30-40). Illés imájára válasz a termékeny eső amely az aszályt megszűnteti (1 Kir 18,41-45).
Illésnek azonban – mint a hit valamennyi nagy példaképének életében – a pusztaság élményével is találkoznia kell, ahol csak az Istentől kapott táplálékkal tudja elviselni a megpróbáltatást, a fáradtságot és a reménytelenséget (1 Kir 19,3-8). Majd igazán akkor lesz részese Isten legbensőségesebb kinyilatkoztatásának amikor feltűnő jelek, tapasztalható válaszadások nélkül is képes lesz felismerni az Úr jelenlétét a csendben (1 Kir 19,9-14). Ezek alapján érthető, hogy az egyház lelki haygományában, a pusztai atyák, a szerzetesek, de különösen is a Kármel-hegyén letelepedő keresztény remeték (az első kármeliták) miért tartották életideáljuknak Illés prófétát.
De nem csak a szerzeteseknek adhat élő példát az ő személye még napjainkban is, hanem minden kereszténynek, aki a maga keresztségben kapott hivatását prófétai módon (jelként és tanúként) szeretné megélni: a hit megvallásában, az Úr segítségül hívásában, a közbenjárásban, az áldozatban, Isten szavának a hallgatásában és közvetítésében mások felé, valamint az élő Isten jelenlétének illetve az Ő látása utáni vágyakozás megélésében.