Mirjam meggyógyult, de a sebhely egész életében látható volt. Szűz Mária egy templomba vezette, és mikor Mirjam kijött a gyóntatószékből, már nem látta sehol.

Ekkor Mirjam cselédnek állt be, de egy idő után újra feltámadt benne a vágy, hogy fivérét lássa. A hajót a vihar Bejrútba sodorta, így Mirjam ismét szolgálatba állt. Pénzét mindig a szegényeknek adta. Már ekkor gyakoriak nála a misztikus kegyelmek és látomások. Jézus egyenes felszólítására egy teljes évig kenyéren és vízen böjtöl. Ajánlatot kap, hogy lépjen szolgálatba egy Marseille-ben élő Naggiár arab családnál, amit – visszaemlékezve a Szűzanya szavaira – el is vállalt.

1863 májusában érkezett meg hajóval Marseille-be. Gazdái hamar megszerették és teljesen megbíztak benne. Mirjam a korai szentmisére járt. Egyszer a szentáldozás után elragadtatása volt, eszméletlen állapotban vitték haza. Csak négy nap múlva tért magához. Az égben és a tisztítóhelyen járt.

A tisztítóhelyről többek között így ír: „Beléptünk a tisztítóhelybe… Hallatlan, hogy mennyi lélek van ott… Szenvedéseik igen különbözők. Egyeseknek a fájdalmai olyan nagyok, mintha a legkegyetlenebb kínzást szenvednék el. Mások ellenben úgy érzik magukat, mint szokta az ember idelent a földön, ha beteg. Tüzet kívülről nem látni; azt mindegyik lélek a maga bensejében hordja…

Láttam a tisztítóhelyen igen sok papot és szerzetest. Voltak, akik azért bűnhődtek, mert nem használták fel jól a szerzetesi életnek kegyelmeit; másoknak Istenbe vetett bizalma nem volt elég erős.”

Az Úr ismét felszólította Mirjamot, hogy egy évig kenyéren és vízen böjtöljön és ruhája egyszerű legyen. Mirjam gyóntatója szerette volna zárdába juttatni őt, de sehol sem akarták felvenni. Rendkívüli dolgainak híre futott, ezt pedig gyanakodva fogadták. Ezenkívül Mirjam alig tudott franciául.

Végre a Szent József nővérek felvették jelöltnek 1865-ben. A konyhába osztották be a szakácsnővér mellé. Sajnos ez utóbbi szerencsétlen természetű személy volt, és később ki is lépett a rendből. Mirjamot egész nap szidta, sőt néha meg is verte. Mirjam nem panaszkodott, mindig vidám és szolgálatkész volt.

1867 nagyböjtjében egy hosszú elragadtatás folyamán megkapta a stigmatizáció kegyelmét. A mesternő megparancsolta Mirjamnak, hogy imádkozzon a stigmák eltűnéséért. A sebek eltűntek, de az Úr kijelentette, hogy csak egy esztendőre, tehát várható volt, hogy a jövő nagyböjtben a dolog ismétlődni fog. A praktikusan gondolkozó Szent József nővérek szemében ezek a dolgok egy laikus nővérnél, akinek életfeladata a kézimunka, nem szolgáltak ajánlólevélül. Így Mirjamot elbocsátották.

Mirjamnak utolsó mesternője nagyon megszerette a kis arab jelöltet, s mivel ő maga is távozóban volt a Szent József Rendből s onnét a kármelita nővérek pau-i zárdájába szándékozott átlépni, kieszközölte az ottani perjelnőnél, hogy ővele együtt vegye fel Mirjamot is. Így 1867 Szentháromság ünnepe előestéjén megérkeztek Pau-ba.

Mirjam ekkor 21 éves. Nem tudott hová lenni örömében. Érezte, hogy rendeltetési helyén van. A Kármel úgy tűnt fel előtte, mint a mennyország előcsarnoka. Aminthogy az is volt. El volt ragadtatva mindentől, amit a zárdában talált. Tetszett neki a klauzúra, a csendhallgatás, a szegénység, egyszerűség, a szokásban lévő önmegtagadási és alázatossági gyakorlatok, de mindenekfölött az engedelmesség, mely az egész kármelita életen mint szembeszökő vörös fonál húzódik végig, s reggeltől estig minden egyesnél állandó gyakorlatban van azáltal, hogy mindenre engedélyt kell kérni, semmiben sem szabad függetlenül cselekedni.

A pau-i Kármel perjelnője nagy kaliberű lélek volt, s magasan állt a tökéletességben. Kezdetben, mikor látta Mirjam elragadtatásait, s hallotta az ezekben kapott közléseit, megijedt, és azon gondolkodott, hogy elbocsátja e rendkívüli lényt. De midőn szorgosabb megfigyelés alá vette, észrevette, hogy Mirjam mennyire szégyenli elragadtatásait, és igyekszik azokat eltitkolni, akkor megnyugodott. Belátta, hogy Istentől vannak ezek, hiszen Mirjam igen erényes és főleg alázatos volt. Mirjam pénteki stigmatizációi igen nagy szenvedéssel jártak. Kezei, lábai megdagadtak, a sebek kinyíltak és véreztek. Kimondhatatlan szomjúság gyötörte, s az italnak epe-ízét érezte. De mégis azt ismételgette, hogy kész még többet is szenvedni a szegény bűnösökért, az Anyaszentegyházért és a Szentatyáért.

1867. július 27-én, Szent Illés próféta ünnepének nyolcadán beöltöztették. Karnőrvérnek öltöztették be, azon reményben, hogy majd megtanul írni-olvasni, így a többiekkel együtt végzi a zsolozsmát. Mirjam azonban minden szorgalma és erőlködése ellenére csak annyira vitte, hogy nagybetűs nyomtatványt tudott lassan olvasni és külön rajzolt betűkkel írni. Így a második tartózkodási helyén áttették a laikus nővérek közé, és mint ilyen tette le fogadalmát.

Mirjamnak nagy lelki szenvedést okozott, hogy amint ő gondolta, nem tudott imádkozni. Pedig azon múlt a dolog, hogyha valamely szóbeli imába fogott, mindjárt oly mély áhítatba merült, sőt elragadtatásba esett, hogy nem volt képes azt folytatni.

Engedelmességre való készsége egészen rendkívüli volt. Egy alkalommal a perjelnő, hogy próbára tegye, eltiltotta a szentáldozástól: Utána a mesternő megkérdezte tőle: „Ma nagy áldozatot hozott?” „Áldozatot? – felelte az csodálkozva, hiszen az engedelmesség többet ért, mint a szentáldozás; sőt többet ér mindennél!”

Mária nővéren (mert Mirjamnak ez lett a neve) beteljesedett az, hogy az Úristen a bölcsességet elrejti a tudósok elől és a kicsinyeknek kinyilvánítja. Ez az egyszerű, tudatlan nővér, aki alig tudta megtanulni az írás-olvasás elemeit, aki soha könyvet nem olvasott, a zárdába lépte óta valóságos orákuluma lett az egész testületnek. Mondásai igen sokszor vonatkoztak jövendő dolgokra és akkor csalhatatlanul teljesültek.

Súlyos szenvedései közepette olykor a Szűzanya is megjelent neki. Egyszer ezt mondta: „Szerencsés, háromszorosan szerencsés az a lélek, aki szenved. Az idő rövid! Rövid földi szenvedés után ez a lélek mindörökké együtt lesz Fiammal a Mennyei Atyánál.”

Életszentségének híre már a zárda falain túl is elkezdett terjedni.

Senkinek sem jó, ha állandóan megbecsülésben van része: hát még a lelki embernek. Az Úr már készítette Mária nővér részére a megvetés keresztjét. Egy missziós kármelita püspök a pau-i zárdához fordult azzal a kéréssel, hogy alapítsanak zárdát Indiában, az ő területén Mangalore-ban. Maga a perjelnő is vállalkozott az útra, Mária nővért is mint újoncnővért vitték magukkal.

Közismert tény, hogy még a legjobb szellemű zárdákban is vannak másod-, sőt harmadrendű lelkek. Így volt ez Pau-ban is. A kis karavánban egészen szentéletű nővér Márián kívül három volt: a perjelnő, egy karnővér, Stefánia és egy laikus nővér, Eufrázia.

Az isteni gondviselés megengedte, hogy éppen ezek hárman meghaljanak útközben. Mikor tehát megérkeztek Indiába, Mangalore-ba, a testület élén egy olyan perjelnő állt, aki távolról sem ütötte meg Illés anya szellemét. Így Mária nővér misztikus kegyelmével szemben tapintatlanul, kíváncsian viselkedett.

A felelet erre a magatartásra az ég részéről az volt, hogy az Úr Jézus eltiltotta Mária nővért ezektől a közlésektől. Ő, aki eddig mindent elmondott a perjelnőjének, zárkózottá lett, s csakis a gyónás szentségében közölte misztikus kegyelmeit lelkiatyjával.

Itt már laikus nővér, mert képtelen volt megtanulni írni-olvasni. Mária nővér itt tette le a fogadalmat 1871. november 21-én.

„Az Úristen kész egész sereg jó embert valósággal vakká tenni – olvastuk valahol – csakhogy megszerezze szentjeinek azt a legnagyobb megpróbáltatást, kegyelmet, melyet úgy neveznek, hogy a jók részéről való üldözés.”

Ha rosszindulatú emberek fordulnak ellene és üldözik, annak a kiegyensúlyozott lélek oda se néz; de ha azok ítélik el, akiket szeret és tisztel, azt már csakugyan érzi. Az nagyon fáj. S ezt akarja az Úr. Ez a fájdalom van hivatva arra, hogy végleg elszakítsa a szívét minden földi dologtól, s abban kiölje az önszeretetnek utolsó nyomait is. Valóságos kivégzése ez a természetes embernek, a régi Ádámnak.

A fogadalmi szertartás az egész testületnek boldog ünnepe volt. Mária nővér a fogadalom után elragadtatásba esett, és csodálatos bölcsességgel adott tanácsokat az egész testületnek és egyeseknek, hogy mindenki mélyen meg volt hatva.

Másnap azonban a Mária nővér adta tanácsokból kiérezték a korholásokat, amit a testületnek adott. Mivel nem volt meg bennük az alázat, felfortyantak és tanácskozásukban megállapították, hogy Mária nővér ördöngös személy.

Hiába jelentkeztek nála újra a stigmák, ezt is sátáni szemfényvesztésnek tulajdonították. Ephrém püspök is magáévá tette a testület véleményét. Mária nővért mindenki korholta, hogy a pokol útján jár, javuljon meg. Fenyegették, hogy Isten is meg fogja büntetni, és kijelentették, hogy fogadalma érvénytelen.

Még nagyobb csapás zúdult szegény fejére 1872 februárjában, amikor Ephrém püspök hivatalosan értesítette a mangelore-i Kármelt, hogy a Keresztrefeszítettről nevezett Mária nővér ördögi szemfényvesztés áldozata, s hogy mindaz, amit annak előtte benne természetfelettinek tartottak, ördögi beavatkozás gyümölcse. Erről az ítéletről értesítették a bayonne-i püspököt is, a pau-i Kármel főpásztorát, aki azonban ezt nem hitte el.

Még az is súlyossá tette Mária nővér helyzetét, hogy a zárda gyóntatóját, aki hősiesen kitartott mellette, elhelyezték. Mária nővér e szavakkal búcsúzott tőle: „Most pedig atyám, ne nyugtalankodjék miattam. Mutassuk meg a mi Urunknak, hogy tényleg mindenekfölött szeretjük Őt.”

1872. szeptember 23-án két másik nővér kíséretében visszaküldték Pau-ba.

Pau-ban Mária nővér újra megtalálta azt a szerető környezetet, amit annak idején elhagyott.

Mikor Mária nővér először közölte elöljárójával, hogy Jézus egy Kármel alapítását óhajtja Betlehemben, ez a terv igen hűvös fogadtatásra talált. Mária azonban nem engedett, fogott egy száraz muskátli levelet, a nővérek szeme láttára elültette egy virágcserépbe, s így szólt az Úrhoz: „Uram, annak bizonyságára, hogy a betlehemi Kármel meglesz, s hogy én ott fogok meghalni, tedd meg, hogy ez a levél gyökeret hajtson.”

S csakugyan a levélből pompás muskátli nőtt ki. Ez a csoda hatott. A tervet elvben elfogadták. De ki vállalja a költségeket?

Egy idős gazdag leány, Dartigaux Berta kapott erre ima közben felülről jövő felszólítást, s ő maga jött a Kármelbe ajánlkozni a betlehemi alapításra.

Tíz nővérből állt ki az a kis raj, amely elindult a Szentföld felé. Velük ment az alapítónő és két pap. A csoportnak lelke természetesen Mária nővér volt, mert mindenki érezte, hogy ez az alapítás a csoda jegyében kezdődött.

1875. augusztus 26-án szálltak hajóra Marseille-ben, és szeptember 6-án érkeztek Jaffa kikötőjébe, majd kocsikon tették meg az utat Jeruzsálembe. Itt a pátriárka nagy örömmel fogadta őket. Végre megérkeztek Betlehembe, ahol szeptember 24-én elfoglalták ideiglenes zárdájukat, s ezzel a betlehemi alapítás jogilag megtörtént. Csak a végleges zárda megépítése volt hátra.

Mária nővérrel az Úr közölte, hogy valami jellel fogja tudtára adni, hogy hol kell a leendő zárdának állnia. S csakugyan, mikor a nővérek Betlehem felé közeledtek, egy sereg galambot láttak leszállni egy a várossal szemben fekvő alacsony domb tetejére. Mária nővér kijelentette, hogy ez a jel, és az új zárdának ott kell állnia. A nővérek kételkedtek benne, mert megtudták, hogy ama domb igen sok kisbirtokos tulajdona, és semmi kilátás sincs arra, hogy valamennyivel meg lehessen alkudni.

És mégis mi lett a vége?

A kisbirtokosok mintha csak összebeszéltek volna, mindegyik rendes áron eladta telkét, s így a dombtető a nővérek birtokába ment át.

Azonban az Úr nemcsak telket szerzett, hanem a tervet is maga dolgozta ki. A zárda tervrajza Mária nővér utasítása szerint készült. Mivel a munkásokkal csak Mária, a kis arab nővér tudott beszélni, a perjelnő őt bízta meg azok felügyeletével. Mária nővér buzgón végezte a feladatát, ellenőrizte a szállított anyagokat és a munkát. A munkásokra igen nagy hatással volt, s mikor meghalt, igen megsiratták, pedig nagy részük mohamedán volt.

1876. március 24-én volt az alapkőletétel, és nyolc hónappal később a nővérek átköltözhettek a még befejezetlen, de már lakható zárdájukba.

Mária nővérnek, aki a szerzetesi szegénységet igen komolyan megtartotta, már a Kármelben látomása volt, melyben az Úr egy hatalmas iható óceán partjához vezette, s megmagyarázta neki, hogy bár abban bőséges a víz, a szegénységet szerető lélek abból csakis annyit merít, amennyire feltétlenül szüksége van, s még annak cseppjeivel is takarékosan bánik. Hiszen az Üdvözítő, akié az egész földkerekség, földi élete folyamán csak annyit vett ebből az óceánból a maga használatára, amennyi szűkösen elég volt életben maradásához.

Ez a felfogás látszik meg az egész betlehemi zárdán. Az épület maga kör alakú. Az Úr Jézus azzal indokolta, hogy ez az alak, mely toronyra emlékeztet, kifejezi a Kármel egyik fő jellemvonását, a zárkózottság szellemét. A cellák az emeleten, minden egyéb helyiség, a konyha, ebédlő, műhelyek a földszinten vannak.

Mária nővér kijelentette, hogy az Úr Názáretben is szeretne egy Kármelt látni. 1878-ban megjött Rómából az alapítási engedély, s így Mária nővér, a perjelnő és az újoncmesternő elutazott Názáretbe, hogy a telket megtekintsék. Az utazás folyamán a nővérek megnézték az útba eső szent helyeket. Az indulást követő napon a nővérek kocsija megállt az El-Atroun nevű helységnek vendégfogadója előtt. Ez a helység körülbelül a régi Emmausz területén fekszik. Mária nővér soha nem volt még itt, de azért minden vezető nélkül elkezdett sietni egy bizonyos irányba. Néhány perc múlva megállt egy helyen, ahol a magas fű között romok voltak láthatók. Mély meghatottság ömlött el vonásain, s ezt mondta: „Íme ez az a hely, ahol az Úr evett az ő tanítványaival.”

Dartigaux kisasszony megvette a telket, s néhány év múlva ásatásokat végeztetett azon, melyek egy gyönyörű, ősrégi bazilikának romjait hozták felszínre. A szakértők véleménye szerint ez a templom a harmadik század első feléből való, s mint ilyen a szentföldnek legrégibb temploma.

A názáreti Kármel 1910-ben épül föl. Mária nővér Betlehemben már igen sokat betegeskedett, de bármennyire is rosszul érezte magát, nem feküdt le, sőt serényen dolgozott. Különösen életének utolsó ideje valóságos testi-lelki vértanúság. Egyedül abban a gondolatban talált vigasztalást, hogy Jézussal együtt szenvedhet. Az Úr megmutatja neki az égi jutalmat, mely rá vár: „Látom a Bárányt és a szüzeket, akik Őt követik, nem hittem volna, hogy annyian legyenek!

Látom Terézia Rózát, Angyalos Máriát, Pazzi Magdolnát, Mária Margitot… Mindegyiknek más volt az illata, aszerint, hogy milyen erény volt benne a legfőbb. Széles utat látok, mely kör alakban vesz körül egy hegyet. A Bárány halad ezen az úton, s a szüzek követik. Az út két oldalán igen sok virág van. Van ott rózsa, ibolya és mindenféle más, mindegyik annak az erénynek a sajátos illatát adja, melyet a földön gyakorolt. Ezek a nemszűz lelkek, de akik mégis élvezik az örök boldogságot. Mikor a Bárány elmegy előttük, meghajolnak és illatukat árasztják. Akiknek nagyobb az érdemük, azok elöl vannak, száruk magasabb, s mikor a Bárány elhalad előttük, meghajolás közben megérintik őt.

1878. augusztus 22-én Mária nővér igen rosszul volt, de azért erejét összeszedve kiment a munkásokhoz. Többször ismételgette: „Megteszem a tőlem telhetőt, hogy a munka gyorsabban menjen, s hogy így a halálom után ne legyen gondjuk.”

Egy lépcsőn leesett, és egy ládára zuhant. Bal karját, melyben a könyök és a csukló között a csontok darabokra törtek, kötésbe tették, de azért a baj mindjárt kezdettől fogva nem gyógyulásnak, hanem rosszabbodásnak indult. Augusztus 25-én a kezelő orvos, akit Jeruzsálemből hívtak ki hozzá, igen előrehaladott és egészen rendkívüli üszkösödést állapított meg, s kijelentette, hogy a beteg legfeljebb egy-két napig élhet még. A csonttörés fájdalmaihoz mell- és szívfájdalmak járultak, fulladási rohamokkal. Igen szenvedett.

Az orvos kijelentése az egész zárdában nagy ijedelmet okozott. A nővérek csak most érezték igazán, hogy mit jelent számukra Mária nővér, s fájó szívvel néztek elébe az elvesztésének. Ő ellenben Isten akaratán való teljes megnyugvással tűrte kínjait és örömmel várta a halált.

Délután a zárda gyóntatója jött hozzá, meggyóntatta és megáldoztatta. Majd a pátriárka sietett betegágyához, és feladta neki a betegek szentségét. Ezután az orvos néhány bemetszést végzett a beteg karon, hogy valamivel meghosszabbítsa életét. Ezt Mária nővér már nem érezte, mert az üszkösödés ekkor már a válláig és a nyakáig terjedt.

Egyesek üzeneteket adtak át neki az égiek számára. Mária nővér így szólt a nővérekhez: „Jusson eszükbe, hogy minden elmúlik, s hogy halálunk órájában nem lesz más mentségünk Isten előtt, mint az, ami jót az élet folyamán tettünk.”

Azt is mondta, hogy mennyire boldog, hogy mint szerzetesnő halhat meg. 1878. augusztus 26-án reggel öt óta tíz perckor halt meg. Teteme napokon keresztül mennyei szépségű volt, karjai hajlékonyak maradtak. A temetésen és a szentmisén óriási tömeg vett részt, s az egész vidéken végighangzott a kiáltás: „Meghalt a szent!”

Néhány nap múlva csengetett be a zárda kapuján fivére, Baouardi Pál, akit vértanúsága óta sohasem látott viszont. Nővérét már nem láthatta. Pálnak a leánya, Mária, mint kármelita laikus nővér halt meg a betlehemi Kármelben 1913-ban.

A Keresztre feszített Jézusról nevezett Mária nővért II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá, Ferenc pápa 2015. május 17-én szentté avatta. Ünnepe augusztus 25-én van.

 

Jegyzet: Miriam, a Keresztre feszített Jézusról nevezett Mária nővér betlehemi sarutlan kármelita szerzetesnő csodálatos élete. 1846-1878. Hatodik kiadás. Francia életrajzokból összeállítva kiadja a Sarutlan Kármelita Zárda, Keszthely, 1934.