A nemesi iskola

József édesapja matematika tanár volt a vilnai nemesi iskolában, közel a házukhoz és majdnem szemben a Szentlélek templommal. Az iskolát az orosz kormányzat alapította a régi Skolopi kollégium helyén, majd a cár záratta be az elnyomás idején. Az a hét év, amíg József itt tanult, számára igen hasznos volt. Itt a tanulásban elnyerte a legmagasabb kitüntetést. Lengyel hazafiassága vallásos alapon tovább erősödött az elnyomás ellenére is. Éppen ezekben az években üldözte erősen a cár az úgynevezett szakadárokat: lengyel, litván katolikusokat. Ekkor küldték szibériai száműzetésbe József hittanárát, Páter Moksyckit is. 1850-ben fejezte be tanulmányait József ragyogó eredménnyel a nemesi iskolában. Ekkor meg a továbbtanulás lehetősége illetve nehézsége foglalkoztatta. Ő is, mint annyi lengyel és litván fiatalember két továbbtanulási lehetőség közt választhatott: vagy külföldi egyetemre megy (ami gyakorlatilag lehetetlen volt), vagy orosz egyetemre iratkozik be. Mert sem Lengyelországnak, sem Litvániának nem lehetett önálló egyeteme akkor. A cári kormányzat folytatta a lengyel nép elnyomását. Sok fiatalember kénytelen volt elhagyni hazáját, s Oroszországba kellett menjenek tanulni vagy dolgozni. Hűség és hazaszeretet fűzte össze idegen földön is a vallásukhoz és kultúrájukhoz ragaszkodó lengyel fiatalokat. Kalinowskinak is meg kellett oldania ezt a kérdést. Előbb határozatlanságában úgy gondolta, követi bátyját, Viktort Hory-Horki-ba, a mezőgazdasági főiskolára. Tanult itt is két évet 1851-1852-ben, és rájött, hogy ez neki nem való. Édesapjától örökölte a matematika és az ezzel rokon tudományok iránti hajlamát. Ezért azt gondolta, hogy beiratkozik a pétervári mérnöki főiskolára.

Szentpétervár

Szentpétervár Oroszország legszebb városa. Nagy Péter cár alapította 1703-ban, ettől kezdve állandóan fejlődött. Jelenleg 4 millió lakosa van. (Ma már 5,3 millió – a szerk.) A szárazföldön és mintegy száz szigetecskén fekszik a Néva torkolatában, ettől sajátos arculata van. Észak Velencéjének is nevezik. Kalinowski 1853-ban érkezett ide, beiratkozott a katonai műszaki főiskolára, habár szívesebben tervezett volna utcákat és hidakat, de a polgári mérnöki karon már betelt a létszám. A katonai akadémián erős a fegyelem, József környezetében többen vannak a lengyelekkel nem rokonszenvező oroszok. Az idősebbek erőszakosak az alacsonyabb osztályúakkal szemben. Kalinowski csoportja kísérletet tesz a mérsékeltebb magatartásra. Több súlyos incidens is előfordul, elkeserítő helyzetek. Kalinowski a bizalmatlanság tengerén találta magát itt, ezen kellett valahogy, lehetőleg ügyesen hajózni. Kalinowski tartózkodó, nyugodt, szelíd magatartásával megszerezte osztálytársai és tanárai rokonszenvét. Három évig tanult a katonai akadémián, és ragyogó eredménnyel végzett itt is, katonai mérnökként hadnagyi ranggal. Az akadémián maradt tanársegédként a matematikai karon 1859-ig. 1860-ban Breszt-Litovszkba küldték Kalinowskit főmérnökként az erőd karbantartására. Ebben az időben erősödött vallásos érzülete is. A szegény emberek és fiatalok körében mindinkább benső elhivatottságot érzett. Nyitott is egy kis magániskolát szegény fiatalok számára.

Az 1863-as lengyel felkelés

1863-ban a lengyelek fellázadtak a cári önkényuralom ellen. Kalinowski a felkelés hírére Varsóba utazott. Itt a Nemzeti Tanácstól azt az utasítást kapta, hogy szolgálja hazáját katonai tudásával. Ő lett a felkelés hadügyminisztere. Kalinowski előre tudta, milyen eredménye lehet a felkelésnek, de hazaszeretete nem engedte, hogy félreálljon. Elfogadta a megbízatást azzal a feltétellel, hogy senkit ne kelljen halálra ítélnie. Vilnába ment, és a főhadiszállást saját házukban helyezte el. Minden nap templomba ment, mert egyre nagyobb szükségét érezte az imának, közben ellátta miniszteri feladatát. A felkelést leverték, vezetőit elfogták és halálra ítélték.

Kalinowski így írja le Emlékirataiban: „Éjfélkor ébresztett fel egy hang, a városi rendőrség vezetője volt:
– Itt lakik a Kalinowski kapitány?
– Igen, itt lakik – mondtam.
– Kérem, öltözzön fel!
Aztán kérte, hogy nyissam ki az íróasztalt – megelégedett az első kezébe akadó írással, egy darabig vizsgálgatta, majd egy kis bizonytalansággal a hangjában azt mondta: Bocsánat, le kell tartóztassam! Szótlanul meghajoltam. Hála az Isten Anyja jóságának, a lelkem nyugodt volt…”
Aztán bezárták a közeli dominikánus „börtönbe”. Kalinowski vallásos ember módján szervezte meg börtönéletét is. Így mondja el: „Minden órában imádkoztam. Reggel 5-kor keltem fel, első gondolatom a könyörgés volt, aztán elmélkedtem. Nagy vigasztalás volt számomra, mikor vallásos könyveket kaptam. Távolról, de mégis hallhatóan minden nap hallgathattam Szentmisét, mert ablakom a kolostor udvarára nyílott. Az udvar egyik oldalán állt a Szentlélek templom, ahonnan már jókor reggel hallhattam a Szentmise énekhangjait elejétől végéig.”
Imádságaiból akkora erőt merített Kalinowski, hogy még sorstársait is tudta vigasztalni a börtönben. Kalinowskit 1864. június 2-án ítélték halálra, majd száműzetésre változtatták az ítéletet, mert az oroszok is becsülték erkölcsi nagysága miatt.

Szibéria felé

Kalinowski elindult tíz évi szibériai kényszermunkára. Elbúcsúzott családjától, akiktől Evangéliumot, Krisztus képet és feszületet kért. 1864. július 29-én indultak. Hosszú sorban mentek a vilnai állomásra kozák lovasok kíséretében, akik nem engedték a közelükbe a vilnaiakat. Nagy tömeg nézte a menetet, az ablakokban is szorongtak. Kalinowski így írja le indulásukat: „Úgy néztünk ki, mint egy gyászmenet. Sok hasonló menet volt a felkelés óta. Volt a menetben mindenfajta ember, földbirtokos, doktor, vállalkozó, munkás, paraszt, voltak férjes asszonyok és lányok. Mintha kelet felé hullámzó vízözön volnánk. Pap nem kísért bennünket. Aztán vagonokba zsúfoltak minket. Majd elindult a vonat, egy darabon dombok mellett haladtunk el, ahonnan virágokat dobtak ránk az otthon maradók, mint amikor sírba dobják a búcsú virágait.” Kalinowski csoportja Péterváron, Moszkván át Nizsnij Novgorodba ért. Itt a rabokat hajóra rakták, és Kazany felé indultak, az elosztó központ Perm volt. Itt találkozott a deportáltak közt Gábor testvérével. Kalinowski írja az Emlékiratokban: „Perm a gyűjtőközpont és onnantól fogva mentek az elítéltek kelet felé. Perm városa valóságos temető. A börtönben rettenetes tífusz dühöngött. Nem voltak megfelelő gyógyszerek, összezsúfolták a betegeket egy kórházban, a betegeknek vallási vigaszt sem nyújtottak. Sok társam itt búcsúzott el az evilági élettől. Szeptemberben mentek át az Ural hegységen. Az utat gyalog, erőltetett menetben tették meg. Megkezdődött a maró szibériai hideg. Sokan dermedten vagy holtan estek össze, ezeket az út szélén többnyire csak hóval temették be. Tíz hónapig meneteltek a foglyok (1864. júliustól 1865. április 15-ig), eközben 8000 kilométert tettek meg. Átmentek Tobolszkon, Tomszkon, Krasznojarszkon, Irkutszkon és Ussolébe érkeztek, amely közel van a Bajkál-tóhoz. József Kalinowski az Isten angyala volt ebben a környezetben. Vigasztalta és segítette életben maradni a szerencsétleneket mind az úton, mind az ussolei kényszermunka alatt. Jósága, emberszeretete, imádságos és istenfélő élete miatt társai szerették és szentnek tartották. Társai így imádkoztak: „Ó, Urunk, Kalinowski könyörgésére szabadíts meg bennünket!” Az ussolei kényszermunkáról 1868-ban átszállították Kalinowskit Irkutszkba, a Bajkál-tó partjára. Itt 1874-ig maradt. Itt már foglalkozhatott az ifjúság nevelésének kérdésével. Összebarátkozott az irkutszki pappal, Kristoforo Swermickivel, aki maga is deportált volt. Komoly segítőtársa lett a papnak a nevelési munkában. Az irkutszki tartózkodást Isten szolgája arra is felhasználta, hogy segítsen Dybowski Benedek professzornak a földrajzi kutatómunkában. Tanulmányokat készített számára arról az ismeretlen vidékről. Sok levelet írt neki, pontos adatokkal az etnikai, vallási, geológiai és éghajlati körülményekről. Közben teológiával is foglalkozott, gondolva arra, hogy a jövőben esetleg szerzetes lesz. 1874-ben térhetett haza Kalinowski kilenc és fél évi száműzetés után. Az amnesztia rendelet megtiltotta neki, hogy Litvániában telepedjen le. Így 1874-ben köszöntve vilnai rokonait, el is búcsúzott tőlük, és Varsóba költözött Gábor testvéréhez. De nem sokáig lakik itt, mert megkérték, hogy legyen a fiatal Augusto Czartoryski herceg nevelője. Kalinowski a fiatal herceggel és nagynénjével Krakkóban találkozott. A nagynéni Mária kármelita nővér volt a krakkói Wistula menti zárdában. József Augustóval elzarándokolt Chestochowába. A herceg apja Ladislau Czartoryski Párizsban élt a Lambert szállóban. Ide mentek ők is, és itt Kalinowski hamar felismerte a fiatal herceg lelki gazdagságát. Teljes három évét szentelte nevelésének József, mély felelősségérzettel és egyre nagyobb kedvvel. Sajnos a fiatal herceg tüdő-gyenge volt, így levegőváltozásra volt szüksége. Kalinowski így mondja el: „Gucsó (Gucsó volt a fiatal herceg beceneve) hirtelen beteg lett, a tünetek tüdőbajt mutattak, az orvosok gyors éghajlatváltozást ajánlottak. Abban az időben kezdték használni a magaslati levegőt tüdőbaj gyógyítására. Ajánlották Mentont, Eaux Bonnes-t a Pireneusokban, Davost Svájcban…”

Kalinowski most már állandóan vele volt, apja, anyja, mestere, barátja és ápolója lett a fiatalembernek.
A Lambert palota Párizsban, a Czartoryski herceg rezidenciája központja volt az emigrációban élő lengyeleknek. Különösen kedvelték itt a zenés összejöveteleket. Itt ismerte meg Kalinowski a sarutlan kármelitát, az Oltáriszentségről nevezett Ágoston atyát, aki világi nevén Kohen Hermann, neves zongorista és konvertita zsidó volt. Kalinowski csodálta zenei tehetségét és mélyen érző szellemét. Közben József egyre közeledett a cél felé, amelyre az Úr vezérelte őt. Mindenütt hontalannak érezte magát, és egyre jobban megerősödött benne a hit, hogy csak a kármeliták körében csillapíthatja Isten iránti szomjúságát. Utolsó köteléke a világhoz Agusto Czartoryski volt – ez a kapcsolat is megszűnőben volt. A fiatal herceg is el akart szakadni a világtól, és pap akart lenni. A svájci hegycsúcsok közt tartózkodva az Úr megnyilatkozott a mester és tanítvány lelkének. Kalinowski így ír erről Emlékirataiban: „Gucsó utolsó lelkiválsága Svájcban, Davosban volt, ahol szokás szerint este még együtt olvastunk valamelyik könyvünkből. Akkor este Cepari Szent Luigi Gonzaga életét olvastuk. Ezt a könyvet Olaszországból küldték nekem. Ennek döntő hatása volt Gucsó szellemi haladására, és utat nyitott neki az Istennel való egyesüléshez.” Gucsó nagynénje, Mária kármelita apáca könyörgést hirdetett a kolostorokban, hogy Isten indítsa az embereket a Kármelita Rend felvirágoztatására Lengyelországban, mert már csak egy kolostor van Krakkóban, és a férfiak számára egy Czernában. Kalinowski Keresztes Szent János és Avilai Szent Terézia munkáit olvasva már Davosban elhatározta, hogy kármelita szerzetes lesz. Még elkísérte a fiatal herceget a tengerpartra 1877 júniusában egy rövid kúrára. Ugyanitt egy évvel később a kis Teréz Martin imádkozásba mélyedve nézte a naplementét és a végtelen tengert, és így imádkozott: „Legyen az én lelkem hajócska fehér vitorlával, amely a fény barázdáján halad a nap nyomában, és ne távolodjak el többé Jézus szeme elől és evezhessek így a mennyországba.” Kalinowski viszont ugyanennél a tengernél vághatta el az utolsó horgonyzsinórt, amely lekötve tartotta ezen a parton, és ő is abba a fényességbe vethette magát, amelyet az Isten az ő lelkében gyújtott. „Így ért el a vágyott kármelita kikötőbe.”
Július 5-én végleg elvált Augusto Czartoryskitől. A fiatal herceg belép a szaléziak közé, és mint egyszerű szerzetes hal meg a szentség hírében fiatalon 1893-ban. Azóta elindították boldoggá avatásának eljárását. (2004. április 25-én Szent II. János Pál pápa Rómában avatta boldoggá. – a szerk.)

A kármelitáknál

Július 9-én Kalinowski Párizsból írt Maria Czartoryski kármelita nővérnek, Augosto nagynénjének. Elmondta neki, hogy rövidesen indul Linzbe a kármelitákhoz, és egyetlen vágya, hogy bűnbánatot tartson. Rövidesen jelentkezett Linzben a kármelita atyáknál. 1877. július 15-én Grazba érkezett, a rendház Krónikája fel is jegyezte: „Józef Kalinowski lengyel férfi, a Czartoryski herceg nevelője jelentkezett nálunk, magas szakállas ember, 42 éves.” November 26-án beöltözött, és megkezdte noviciátusát. Neve Szent Józsefről nevezett Rafael lett. Egy év múlva, mikor újoncévét befejezte, Győrbe küldték, hogy ott filozófiát és teológiát tanuljon. 1881. november 27-én tette le az ünnepélyes örök fogadalmát a rendfőnök előtt, aki P. Girolamo Maria Gotti genovai kármelita volt. Rafael ezután Lengyelországba ment a czernai kolostorba. 1882. január 15-én szentelte pappá Albino Dunajewski krakkói püspök. Rögtön kinevezték a noviciátus helyettes vezetőjévé. 1883-ban a czernai kolostor priorja lett és maradt élete végéig. Majd megbízták, hogy szervezze újjá a krakkói kármelita kolostort. Sok szerzetes élt itt, de különböző elnyomott területekről származtak, s így szükséges volt a szokások egybehangolása a Regula szabályai szerint. Így végül is két kolostor lett Krakkóban: a Wesola és Lobzowa. A lengyel Kármel így szépen felvirágzott, hála Rafael atya igyekezetének. Még két kolostor is megerősödött: az egyik Psemislyben, a másik az ukrajnai Leopoliban. Mindkettőben élénken ápolták később is Rafael atya emlékét. A Psemislyben lévő kolostort a város lakossága emeltette Rafael atya utasításai szerint. Ez a kolostor vált kisugárzó központjává a Csodatevő Prágai Kis Jézus tiszteletének. Az ukrajnai Leopoliban lévő kolostort 1946-ban bezárták, a szerzetesek Lengyelországba menekültek, és Kalisz mellett telepedtek le. Ők is több emléktárgyat őriznek Rafael atyától, köztük egy Csodatevő Prágai Kis Jézus szobrocskát is. Azonban Rafael atya legfőbb munkája egy kisvárosban, Wadowicében valósult meg, azon a dombon, amelyet később Szent József dombnak neveztek. A kármelta szerzetesi élet kivirágzása még jobban növelte Rafael atyában a hivatásra nevelés gondolatát. Páter Girolamo Maria Gottival, a rendfőnökkel egyetértésben bátran nekivágott a probléma megoldásának. Legelőször is szükség volt egy kollégiumra, ahol úgy lehet nevelni a fiatalokat, hogy megérezzék idővel az isteni elhívást. Rafael atya Szent József segítségét kérte, s e segítségben bízva alázatosan hozzálátott a munkához. Sok nehézség után a városka szélén megszerzett egy aprócska házat. A kolostor létesítésének híre ment, Wadowice lakói megértették a célt, és lelkesedtek érte. Így két évvel később a wadowicei dombon hozzákezdhettek az építkezéshez. Egy nagy kollégiumot és egy szép templomot építettek, melyet Szent József tiszteletére szenteltek. Rafael atya itt töltötte életének legszebb éveit, először az építőmunka vezetését végezte, majd nevelte azokat a fiatalokat, akik kármelita szerzetesek akartak lenni. Sokan nőttek fel az ő lelki vezetése alatt. Még világban élő kármelita közösséget is szervezett. 1904-ben elöljárói kérték, hogy írja meg emlékiratait. 1906-ban wadowicei priornak nevezték ki. 1907. november 15-én halt meg munkától és betegségtől kimerülve. Holttestét Czernába vitték a kolostori temetőbe. Sírja azonnal zarándokhely lett. 1936-ban exhumálták, és hamvait Keresztes Szent János kápolnájában helyezték el. II. János Pál pápa lengyelországi útja alkalmával 1983-ban Krakkóban boldoggá avatta. (Szentté ugyanő avatta Rómában 1991. november 17-én – a szerk.)

Mit tanulhatunk tőle? Rafael atya ezt mondta: „A Kármelben a mi legfőbb kötelességünk, hogy Istennel folytassunk párbeszédet minden dolgunkban.” Ezért azt akarta, hogy a tereziánus fellendülés Lengyelországban az ima jegyében történjék, táplálja és tartsa fenn ezt a fellendülést a komolyság, a csönd és az elmélyedés. Az ő kármelita hivatásának másik eleme, amely átjárja egész lényét, és amelyet állandóan ajánlott szerzetestársainak és a nővéreknek, ez a Szűzanyával fennálló bensőséges kapcsolata volt. Úgy szerette őt, mint „a Rend Édesanyját és Alapítóját, akinek mindig – mondta – jelen kell lennie a lélekben”. Ismételgette: „A kármelita szerzetesek és nővérek számára a legszentebb Szüzet tisztelni igen-igen fontos. Akkor szeretjük őt, ha minden erőnkkel igyekszünk hozzá hasonlóak lenni az erényben, különösen az alázatosságban és az elmélyült imában. (…) Tekintetünket állandóan Rá irányítsuk, őreá irányuljanak érzelmeink, mindig megőrizve az Ő áldásainak emlékét és folyton erősödve az iránta való hűségben.”

Postulazione Generale Carmelitani Scalzi
Róma, 1990. július 10.