Édesanyja azt szeretné, ha felcseperedő lánya híres művésszé válik. S nem ok nélkül: Erzsébet már nyolc éves korában csodálatraméltóan játszik a zongorán, tizenhárom évesen pedig első díjat szerez a dijon-i Zeneiskolában. Édesanyjának sok ismerőse van, s Erzsébet gyakorta meghívást kap. Kirándulni jár, táncol, teniszezik, és persze gyönyörűen zongorázik. Minden érdekli: a tenger, a hegyek, a barátság, a plébániai élet, a betegek látogatása, a katekézis, a gyerekek. Még a világban élve is meg lehet hallani Istent egy olyan szív csöndjében, mely egyedül neki akarja adni magát – írja fiatal lányként. Minden érdekli, de leginkább mégis az imádság. S bár irigylésre méltó karriert jósolnak neki, legfőbb vágya mégis az, hogy a bolondulásig szeresse Jézust, akivel olyan intenzív találkozást élt meg az Eukarisztiában. Az Úr saját lelkében felfedezett jelenléte vonzza az imádság felé, ahol ellenállhatatlan vágyként éli át annak szükségességét, hogy teljesen Jézusnak adja magát. Vágya a Kármel felé húzza, hogy egy teljesen szemlélődő életformában – az Egyház és a világ szívében élve – szentelje magát Jézusnak.

Jézus választottja – a világban élve

Édesanyja – aki oly nagy gonddal készítette lányát korábban az elsőáldozásra – nem érti meg Erzsébet vágytól emésztett szívét, és minden erejével küzd lánya kérése ellen. Nagy szenvedést jelent ez Erzsébet számára. Ellenállhatatlanul vágyódik a Kármelbe, de megérti, hogy már „itt és most” is Jézusnak adhatja magát: megoszthatva isteni Kedvese szenvedéseit, már így is szünet nélkül imádkozhat szíve cellájába zárkózva. Teljes önátadással simul bele Jézus karjaiba: Minden vágyamat, hivatásomat, jövőmet Rád bíztam… Téged, akit imádok, Téged, akit szeretek, igen, a Te akaratodat áldom. De nemcsak szenvedések fémjelzik a várakozás eme nehéz időszakát: újabb felismerések tágítják végtelenre Erzsébet hitbeli látásmódját. Eddig is hitt az Atyában, a Fiúban, Jézus Krisztusban és a Szentlélekben, de úgy, mintha valami egymástól elhatárolódva élő isteni valóságok lennének. Most viszont élővé válik számára a Szentháromság misztériuma a szeretetegység ama örök dinamizmusában, akitől, akiben és aki felé irányulva létezik minden teremtmény. Mintha ezidáig csak egymástól független fényképeken látta volna a valóságot: most viszont a képekből mozgó és élettel teli film vált volna. Innentől kezdve mindent egységben kezd látni, s felismeri, hogy van egy „hely”, ahol a lelkek találkozhatnak egymással – minden időbeli, helybeli vagy hivatásbeli különbségen felülemelkedve. Sok elhullatott könny után végre édesanyja is elfogadja lánya Kármelbe lépését, amikor Erzsébet betölti 21. életévét. Igaz, belegyezése után még néhány nappal is egy újabb házassági ajánlattal áll elő. Erzsébet azonban határozott választ ad: – A szívem már nem szabad.

Jézus jegyese – a Kármelben

1901. augusztus 2-án lép be a Dijon-i Kármelbe. A Szentháromságról nevezett Erzsébet nevet kapja. A négy hónapnyi boldog jelöltségi idő után aggodalmakkal és bizonytalankodásokkal teli kínos novíciátust él át. De soha nem panaszkodik. Hite elmélyül a szenvedésekben. 1903. január 11-én békében teszi le fogadalmát. Így fogalmazza meg, hogy mit jelent számára Krisztus jegyesének lenni: Jegyesnek lenni annyit jelent, hogy önátadásban élek… Ővele… mindig Vele…Termékennyé válok: lelkeket nevelek a kegyelem számára. A Kármelben megtanul Isten igéjéből élni: Szent János apostol megtanítja Istenben – a bennünk lakozó Szeretet-Istenben – „maradni”; Szent Pál apostol pedig arra hívja meg őt, hogy Isten „dicsőségének dicsérete” (vö. Ef 1,12) legyen, aki Krisztusban mutatta meg „túláradó szeretetét” irántunk (vö. Ef 2,4). Erzsébet erre a felismert Szeretetre vágyik szeretettel válaszolni a hétköznapok apró eseményei által. Leveleit mélyen áthatja az a meggyőződés, hogy ez a Szeretet mindenki számára felajánlkozik, s felismeréséhez pusztán éber és elkötelezett hit szükségeltetik. Erzsébet örömmel osztja meg világban élő barátaival csodálatos felfedezését: Isten mindannyiunkat szeret, mindnyájan Isten gyermekei vagyunk a keresztség által, Isten valamennyiünket hív az Eukarisztia asztalához, a Szentháromság mindannyiunkban lakást vesz, s mindnyájan átadhatjuk magunkat a Szeretetnek… A hétköznapokban megélhető életszentségről így tesz tanúságot egyik levelében: Mindent Ővele teszek, és mindenre isteni örömmel vállalkozom. Akár a seprést végzem, akár valamin dolgozom, akár pedig imádkozom: mindent szépnek és gyönyörűségesnek találok, mert az én Mesteremet látom mindenütt… Erzsébet a szíveket az élő Isten felé fordítja. Mélységesen meg van győződve arról, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek titka mindenki számára nyitva áll: A Szentháromság a mi lakásunk, a mi otthonunk, az atyai ház, amit soha nem kell elhagynunk. 1904 novemberében egy lelkigyakorlat végén fogalmazza meg az Én Istenem, Szentháromság, imádlak kezdetű híressé vált imáját, amellyel teljesen felajánlja magát a Szeretet Lelke emésztő Tüzének. Zsákmányként kiszolgáltatom magamat Nektek – fordul imájában a Szentháromságos Istenhez. Minden vágya az, hogy Jézussal azonosuljon, s hogy élete Krisztus életének kisugárzása lehessen az Atya dicsőségének dicséretére. – Erzsébet szavait olvasva sokaknak az a benyomása támadhat, hogy imája túl „magasröptű” lelkeknek íródott, s nem afféle „hétköznapi keresztényeknek”. Az emberek kevésbé szoktak csodálkozni azon, ha egy jegyespár – szeretetük intenzitásának hevében – mond ki egymásnak az Erzsébetéhez hasonló módon olyan mély vágyakat, melyek azonban – az emberi érzések változékonyságának kitéve – gyakran elhalványulnak. Erzsébet viszont nem bánja meg a mennyei szerelem hevében kimondott szavait, s ezzel igazolja azt a tényt, hogy bizonyos kifejezések valóságtartalma akkor tárulkozik csak fel igazán, ha azt arra az Istenre alkalmazzuk, aki először életet adott nekünk, utána pedig a saját életét adta értünk…